Mosoly a Magyar Kultúra Napjára

Magam is idős ember lévén, valahogy úgy vagyok Kányádi Sándorral, mint a Fától fáig című sorsversének kislegénye, akit róka-alkonyban és farkas-éjben tévelyegve is vár a nap, és fától fáig bíztatja magát meg társait a rengetegből való kivergődésre. Fiunk sok-sok évvel ezelőtt iskolai ünnepségen mondta-szavalta a Nyergestetőt, lányunk a Fekete-piros versek kádenciájára szaporázta gondjait-gondolatait. ,,Honnan járják, honnan hozták? / Honnan e mozdulat-ország?"; kisiskolás unokánknak a török követ erdélyi bolyongása rajzol és fest mosolyt az arcára. Emlékszem, amikor Sándor bátyámat Kolozsvárott, a Horea út 48. alatti lakásán felkerestük, éppen akkor készülő-formálódó verseit mondta, mondikálta, mert a saját alkotásait mégiscsak maga tudja a leghitelesebben és legilletékesebben a maga nyelvén csiszolni és köszörülni. Megjele­nése előtt már majdnem könyv nélkül tudtuk a Halottak napja Bécsben című monumentális poémájának ama passzusait is, amelyeket a cenzúra kivágott. Mindezzel példázni kívánnám, hogy a magyar kultúra ünnepének évenként ismétlődő alkalmaira a magyarság olyan, szimbólummá emelkedett személyiségeit és ezeknek a nemzet útját-sorsát igazító nagy alkotásait választják-választjuk ki, mint Kölcsey és Erkel Himnusza, az idén Liszt Ferenc és életművének a kultúra gyújtópontjába helyezése. Vannak regionális, táji kötő­dé­sű elképzelések is, ebbe a csoportba sorolható Kányádi Sándor Kossuth- és Széchenyi-díjas költő Székelyföldre hozott mosolya.
Az ünnep és az ünnepelt költő — Kányádi Sándor — személyével évtizedeket, majdan évszázadokat és generációkat ölel együvé. Akárcsak Kölcsey Ferenc örökbecsű műve. Ezek az alkotások határokon átívelőek voltak akkor is, amikor tiltó cövekek meredtek szembe a szétszakított nemzetrészek fiaival. Kányádi kedvelt fa- és erdőmetaforáinak lombozata és gyökérzete Szabófalvától San Fraciscóig hajolt és kúszott, ő maga azon költők közé tartozik, akik képesek a népköltészet értékeit a műköltészeti értékteremtéssel összeötvözni.
Kányádi az a költő, akinek verséből — lásd a Nyergestetőt — kopjafa-erdő is nő, amelyet szemmel-kézzel fától fáig tapogatunk végig magunk keresése közben.