Kányádi-élmény

Melynek idei díszvendége Kányádi Sándor. Hogy ki Ő? Minek magyarázni, magyar ember úgyis tudja, mást... érdekelhetne, persze, mást is, kevés az az élő ember, kiért egy olyan városban, hol a kultúrát meglehetősen kevesen fogyasztják, ekkora tömeg megmozdul, e templomot úgy telezsúfolja, hogy az utolsó percben is szíves-örömest befogadóvá vált házigazda tiszteletes egy kezén meg tudja számolni, hány alkalommal még ennyien. Nagy — sátoros — ünnepekkor, az bizonyos. Ilyesformán hát végre ünneppé lett Sepsiszentgyörgyön a Magyar Kultúra Napja.

Újabb sor a templom ajtajában, hősugárzó arcon csap, Kaláka közvetítésében Kányá­di-versek jó hangosan, s a látvány lenyűgöző. Tömött padsorok, előbbre haladni alig-alig, és hátulról újabbak és még mások. És gyerekek számlálhatatlan sokaságban, tizenhat férőhelyes padban húszan szoronganak, és körbe, és elöl, és fenn, a karzaton, karon ülők és kamaszok, épp csak totyogók és A kökösi hídont az elemiben most tanulók, itt is, ott is karlengetések, ide gyere, itt foglaltam neked helyet, de átfurakodni elképzelhetetlen — itt, a szó legszorosabb értelmében, tűt leejteni is lehetetlen.
Zsibongás, zaj, a feszült várakozás izgalma. Taps. Templom­ban nem szokás tapsolni, mondja Kányádi Sándor, de senki nem hallgat rá. Mindenesetre mondok egy verset, kezdi, és ezt már mindenki hallgatja. Vannak vidékek... hosszú ciklus. Mi­ként hosszúak lettenek bolyongásai, mert Kányádi mindenütt járt, hol zömmel magyarok élnek — és e világon, jól tudjuk, mindenütt zömmel magyarok élnek. Még a Szent Lázár szigetén is, hol az örmény kolostor kéttucatnyi szerzeteséből legalább háromnak magyarnak kellett lenni. Vannak vidékek... hosszú ciklus, persze hogy az örmény sírkövekről is. És annyi másról, mi éltében hozzá csapódott. Mindenről nem csak versben, mert mesélni is tud Kányádi — hogy ott és akkor mi mindenről, felidézni lehetne, de visszaadni nem. S az élmény attól válik egyedivé, ha mindenki a maga módján emlékezik rá. És majd, egyszer elmesélheti gyerekének, unokájának, hogy én ezt a verset, mit most neked megtanulnod kell, én egykor a költő bácsi jelenlétében szavaltam el, zsúfolt templom népe előtt, hogy mily alkalommal, no, hát az kiesett, de ünnepnek kellett lennie, nagy ünnepnek, arra még emlékszem, azóta tudom, hol a világ közepe, s hogy a magyar Istennek kiválasztott népe, a magyar nyelv meg Isten kiválasztott nyelve, no, ilyesmik maradtak meg, és hogy mi, kisebb-nagyobb gyerekek egymásnak adtuk a mikrofont, és miután elszavaltuk a verset, a költő bácsi megkérdezte, hányadikosok vagyunk, és a fejünk tetejére lehelt egy csókot... de hát ezek még odébb, esztendőknek teltével. Eszten­dők múlva, melyeket betemetett a nagy hó, akkorra csak a nagyapó bajsza és a nagyanyó haja, meg a fekete rigó, dúdolva altatónak is, gyermeknek, unokának, míg él magyar, él a szabadság, állott egykoron a negyvennyolcas em­lékmű obeliszkjének egyik oldalán, míg él magyar, él Kányádi — szabadon, Jókai után.