Hányattatástól a meseírásig

Három testvérem van: Sándor, Irma és József, kit Pistának becézünk. Idehaza végeztem a kötelező nyolc osztályt, majd későre felvételiztem a sepsiszentgyörgyi 2-es líceumba, látogatás nélküli tagozatra. Mikor a 11. osztály harmadik évharmadából vizsgáztam volna, katonai szolgálatra szólítottak. Aztán nem folytathattam! Gyermekkori gyötrő álmom megvalósításáért, hogy cigány dalénekes lehessek, felvételeim, hanglemezeim legyenek a Maros Rádiónál, elvégeztem a sepsiszentgyörgyi Népi Művészeti Iskola hároméves kántó szakát. Többször felvételi versenyvizsgára mentem a sepsiszentgyörgyi Vadrózsa népi együtteshez, de az együttes vezetősége, a szaktanács, a megyei kultúra mindent elkövetett ellenem, hogy barnaságom, származásom miatt be ne juthassak!
Katonai szolgálatom ideje alatt, 1970-ben műteni kellett mindkét lábamat és jobb karomat. Örökre szerencsétlenné maradtam!... Tíz esztendőn át kötszereket használ­tam, és levehető gipszet hordtam. Gyásszal, kesergéssel telt az egész ifjúságom! Kihall­gatásokra jártam, szó szerinti harcot folytattam az érvényesülés jogáért, a cigányok sorsáért többször felszólaltam. Bukarestet jártam, az összes minisztériumot, elhelyezésemet kértem mint szólóénekes, és katonai kártérítést kértem, mindhiába. Egy életen át folyt a harc, még ma is, eredménytelen. Katonai ügyem Strasbourgban lehetne intézhető, de nincs rá lehetőségem.
17 éves koromban írogatni kezdtem, meséket, verseket, színdarabokat, balladákat. Amint a katonaságból hazajöttem, bírálatokra kéziratokat merészeltem küldeni az Alkotások Házához, a Megyei Tükör szerkesztőségéhez, Bukarestben a Művelődéshez, az Előréhez, a Ion Creangă, a Kriterion Kiadóhoz, Kolozsvárra a Dacia Kiadóhoz. Így ment ez sok-sok éven át! Kézirataim nem jutottak el, ahová címeztem. Figyelni kezdtek az állambiztonságiak. Hiába érdeklődtem a kéziratok után.
1976-ban határátlépést kíséreltem meg, elfogtak, hét esztendővel fenyítettek, de az apámnak sikerült kiszabadítania. Anyagilag teljesen leégtek szegény öreg szüleim! Hazajöttöm után igazi megaláztatásokban, szenvedésekben lett részem: fényképes, ujjlenyomatos dossziét készítettek rólam a milícián, többször megvertek, kormányellenesnek, kémnek, magyar lázítónak, bulibasának mondtak, és kézirataim tartalmáról beszéltek. Hamisságokat fogtak rám azért, hogy kormányellenes dalokat daloltam, szavaltam, hogy ismerősöm van a Szabad Európa Rádiónál, és informálok neki. Nagyon bánt, nyomorult kézzel, betegen írtam éjszakákon át a sivár, fagyos szobámban! Még a katonaságnál is firkáltam, éjszaka, mikor lehetett, fölkeltem, ágyam az ablaknál volt, a hold fényénél.
1972—1982-ig szociális pénzsegélyt kaptam, 360 lejt. ’82-ben Bukarestbe hívattak, és örökre visszavonták a pénzt azzal, hogy menjek a kollektívbe dolgozni. És milyen egészségi állapotban voltam! Gipsz, kötszerek... Munkát a sepsiszentgyörgyi ILF-nél kaptam, kapus-éjjeliőrként. 1997-ig dolgoztam ott, míg megszűnt a kapusszolgálat. Ma is beteg vagyok, karom, mindkét lábam.
Ma is Zágonban élek, nem nagyon sikerül felednem a keserű múltat, bánt az eredménytelen harc, az értelmetlenül elsuhant ifjúságom, hűséges délibábkergető voltam!? Családom nincs, egyedül tengődöm 350 lejes állami betegnyugdíjamból. És ma is írogatok. Az Úrnak kegyelme, a Jézus Krisztus szeretete legyen és maradjon minden kedves olvasómmal!