Kovács András Ferenc legújabb verseskötete* a költő egy kevésbé ismert, eddig meglehetősen homályban hagyott alakmását, vagy Pessoa találó kifejezésével, heteronimáját támasztja fel.
Alekszej Pavlovics Asztrov vonzóan talányos alakja először a kilencvenes években tűnt fel KAF szerteágazó életművében, az Adventi fagyban angyalok című, 1998-as kötetében, tizenöt verssel. Aztán tizenhárom esztendő múlva KAF váratlanul folytatta Asztrov életművének feltárását, és közzétette az eddig ismert Asztrov-hagyatékot. A gyönyörű kiállítású kötetben — a borító Bodor Anikót dicséri — az első tizenöt, most Kolkhiszi fénykép címet viselő ciklus után jönnek az utóbb előkerülő Asztrov-versek, az Alkonyfény fémkeretben és a Pulvis et umbra ciklusban, majd a költő tájékoztató jellegű, sziporkázóan szellemes, időnként Asztrov életének tragikus eseményeit taglalva torokszorító vallomásai a költőről, Alekszej Pavlovics Asztrov élete és hagyatéka címmel. Kötetzáró vallomásában — Búcsú és befejezés — megjegyzi: ,,Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka márpedig létezik. Csakhogy most talán még kevesebbet tudunk róla... Éppen háttal áll nekünk, mint a könyv Bodor Anikó által tervezett, várakozással telítődött borítóján az a félig elmosódott, fura testtartású figura, az a szinte belénk is átsajduló fájdalomban rángó, szétzilált végtagokkal hadonászó, már-már rezignáltan elernyedni látszó, mégis minden ízében megfeszült alak... Mint egy végsőkig felajzott, izgatott metafora. Háttal áll nekünk, nem tudjuk, kicsoda lehet, mit keres ott, a térben, mit kémlel a messzeségben, a felmérhetetlen távolokban, mit lát, ha lát, a süllyedt láthatáron? Mire vár, ha vár még?..."
Nos, úgy képzeljük, Bodor Anikó Asztrovot álmodta a borítóra, s hogy mit nézeget, mire vár, ha vár még, kiderül a fantasztikus empátiával fordított, nagy beleérző képességről tanúságot tevő versekből, amelyek rekonstruálják kalandos és tragikus eseményekben oly gazdag életét egy méltatlanul elfeledett orosz költő sorsának tükrében, mintha a huszadik századi orosz költészet megpróbáltatásai is nagy erővel idéződnének fel, hiszen az orvos költőt is hányja-veti ama téboly, amely a bolsevizmussal köszöntött szent Oroszországra. Nézzük, hogyan is jeleníti meg elveszett gyermekkorát, a csodák birodalmát egy kései versében, az Alkonyfény fémkeretben címűben Asztrov: ,,Játszott mamácska zongoráján / Csajkovszkij s Rimszkij-Korszakov! / Nem szól ma zárt szalon homályán. / Asztalfiókban korszakok // Rakódnak már egymásra — végleg / Felejtett névjegy, kártya, bélyeg, / Rejtett levél, vers, téveteg / Írások... Kétes rétegek // Mélyén idők reménye rebben — / Feltárhatatlan Pompejek / Papírpoklából por pereg... // Alkony visszfénye fémkeretben / Tátong, mint arckép holt falon — / Jaj, hol maradsz, szép oltalom?"
Hát pontosan ez az, a szép oltalom a Szovjetunióvá lett birodalomban mindig késett, végleg el is maradt, s nemigen volt a költők osztályrésze. Ezekről a költőkről, Borisz Paszternaktól Oszip Mandelstamig és Anna Ahmatováig sokat megtudunk Asztrov veseiből, aki amellett, hogy orvosuk, a barátjuk is volt, s mindannyian hittek a költészetben... Ez a hit Asztrovban is végig ott munkál, s teszi igazán tragikussá borzongató költészetét, amelynek remélhetőleg az elkövetkező esztendőkben még számos darabja előkerül...
*Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka (Kovács András Ferenc). Bookart, Csíkszereda, 2010.
