Fazakas tanító úr könyvhagyatéka (A túlélés esztendei)

Gyárfás Istvánnal még a régi világból ismerjük egymást, amikor Sepsikőröspatakon volt polgármester. Azóta több ízben is keresett. Felesége nagyapjának, néhai Fazakas Béla tanítónak a hagyatékából származó könyveket akart megmutatni, aminek a napokban szerét is ejtettem.

Amikor Jutka asszony kezdte kirámolni a könyveket és albumokat a nagy szekrény alsó fiókjából, volt, amin csodálkoznom. A könyvek közvetítésével olyan tanítóemberrel kerülhettem kapcsolatba, akinek művelődési igényéről, emberi tartásáról a könyvborítókra pillantva is fogalmat alkothattam. A szépirodalom mellett különösen a kézikönyvek érdekeltek, amelyeket a tanító úr a két világháború között forgatott, aztán Észak-Erdély visszacsatolása után szemmel láthatóan gyarapodik a könyvállomány.

Nem titkolt csodálkozással lapozok bele a mindent tudó szótárakba és az albumokba is. Azért is, mert ezeknek a könyveknek a megőrzése némi kockázattal is járt. Emlékszem, amikor a mi csernátoni családunk felkerült a kuláklistára, édesanyám egy olyan napon, amikor édesapám nem volt otthon, a padláson rejtegetett könyveket és folyóiratokat kosárba rakta, lehordta, és elégette a sütőkemencében. Az Új Időket, a Tolnai Világlapot, a nagy formátumú albumot a magyarok ’40-es bejöveteléről. Félt a házkutatástól, s attól, hogy apánkat elhurcolják a könyvek miatt.

Oltszemen Gyárfás Istvánék felmenői mindent megőriztek, s tulajdonképpen az én könyvszemlémre is azért van szükség, mert gyerekük nincs, s nincs, akire hagyják a könyvörökséget. Felkínálták a Bod Péter Megyei Könyvtárnak, a Székely Nemzeti Múzeumnak, de egyik intézménynek sincs pénze régi könyvek vásárlására. Talán valamelyik bizományi boltnak vagy módosabb könyvgyűjtőnek kellene felfigyelnie erre a gyűjteményre.

Szóval, könyvei révén fogalmat alkothatok, hogy milyen férfi, családfő és kántortanító lehetett Fazakas Béla. A sokat forgatott latin—magyar szótár elárulja, hogy az enyedi tanítóképzőben milyen lehetett az oktatás, egy, a 40-es években kiadott vaskos kötet az észak-erdélyi tanítókról és könyvelőfizetőkről közöl Ki kicsoda típusú adatokat, ami egyben azt is jelzi, hogy abban az időszakban milyen mértékben becsülték meg a tanítóembert.

Miközben a könyveket lapozom, előkerül a Székelyföld folyóirat egy fénymásolt fejezete is, benne Gazda József Templom és iskola V. című írásával, amelynek egyik alapembere Fazakas Béla. Valamikor elkerülte a figyelmemet az Ujjlenyomat rovat írása. Most nagy érdeklődéssel olvasom, azért is, hogy egybevessem a könyvek és vendéglátóim elbeszélése alapján róla kialakított képet.

Nemhogy nem csalódom, hanem az idős, két világháborút is megjárt katonaember és kántortanító olyan tartású férfiú, akinek élete azt is példázza, hogy megaláztatás és meghunyászkodás nélkül is lehet élni olyan korokban is, amikor az olyan emberekre, mint Fazakas Béla, nagyon rájár a rúd.

Nincs szándékomban Gazda József írását átvenni az említett lapszámból, csak sejtetem, hogy a felekezeti iskola fennmaradásáért vívott oltszemi küzdelem krimibe illő fordulatokban rendkívül gazdag. Ennek a csúcsjelenete, amikor Fazakas Béla, aki hatévi orosz fogság után tért haza Oltszemre, a bakafántoskodó inspektort, aki a felekezeti iskola megsemmisítésére tör, nem éppen finom módszerekkel kergeti ki az iskolából. Nem lehet kacagás nélkül megállni, amikor az inspektor futás közben megbotlik és hasra vágódik, s úgy elkotródik, hogy többé nem teszi be a lábát az egyház által fenntartott iskolába.

Tanulságos az is, ahogy az inspektornak Fazakas tanító úr kifejti: a Fazakas név lehetett Olariu, amint az inspektor sejti, de az is lehet, hogy az Oproi, ahogyan őt hívják, Apró volt valamikor.

A könyvekből és Gazda József írásából is sugárzik a művelt és tájékozott ember fölénye vitapartnereivel.

Fazakas Béla negyedszázadig tanított Oltszemen. Az iskolának van neve — az óvodának még nincs. Tisztességére válna a falunak is, az óvodának is, ha úgy döntenének az erre illetékesek, hogy Fazakas Béla neve felkerüljön az intézmény falára.

Gyárfás Istvánék oltszemi portáján az ember és természet kapcsolatában a harmónia a találó kifejezés. Az öreg ház, a rakott kő kapuláb, a gólyafészek, a kútgárdolás, a nagy kiterjedésű gyümölcsös, amelyben az almaterméstől földig hajlanak a fák, s a diót is, mint egyszer mindenkit, átszínezi ősziesre az idő.

Aztán egyszer lehullunk mindannyian. Ez az élet rendje. És jó, ha ilyenkor arra gondol a halandó ember, hogy kire és mire hagyja az örökségét. A könyveket, a batulalmafát... s a gólyafészket is a kapu előtt.