Tudod, hogy nincs bocsánat... (Jegyzet)

A besúgókkal, szekusokkal, lehallgatásokkal, politikai elítéltekkel, terrorral, megfélemlítéssel fémjelzett kommunista diktatúra öröksége mindmáig ködfátyolként lebeg a fiatalok előtt, akik nem abban a korban éltek. Azért kellene azt fellebbenteni elsősorban a fiatal generáció előtt, mert nekik kell új, szilárd és erkölcsi szempontból feddhetetlen alapokra építeniük gyerekeik jövőjét. És azért, mert bármennyire is közhellyé vált, a múlt ismerete nélkül lehetetlen továbblépni.

Xantus nyilatkozata azonban kétféle csapdát is magában hordozhat. Az érdektelenségét, illetve a megbocsátásét. A közömbösség teszi lehetővé azt, hogy a romániai társadalomban ma is vezető funkciókat töltenek be egykori besúgók, sőt, szekustisztek is. A megbocsátás pedig ebben az esetben azért csapda, és nem nemes gesztus, mert elbizonytalanodáshoz vezethet. Leállíthatja azt a folyamatot, amely, ha késve, lassan és döcögve is, de beindult. És amelynek eredményeképpen talán megszülethetne a tényleges átvilágítási törvény, és a közéleti vezetők köréből kiesnének azok, akik együttműködtek a titkosrendőrséggel.

A vallomással szembeni állásfoglalás óhatatlanul magában hordozza a pálcatörés gesztusát is. Az ítélet pedig felelősséget jelent. És talán ez a fiatal generáció legnagyobb kihívása. A pálcatörés gesztusa — annak mindenféle kényelmetlensége és nehézsége ellenére — teremtheti meg azt az erkölcsi nagyságot, amely nélkül elképzelhetetlen a társadalom megtisztulása. Aki pedig továbbra is az ítélet jogosságán dilemmázna, mindenekelőtt azon gondolkodhatna el: miért csak tizenhét évvel a rendszerváltás után teszi meg beismerő vallomását Xantus Gábor? Elmulasztva a költő által jelzett vállalás gesztusát: „Légy, ami lennél: Férfi".