Kisvárosi vágyak, örömök, keserűségek (Beszélgetés Keresztes Attila színházi rendezővel)

— Szentgyörgyiként, kolozsváriként hogy érzi magát Szatmárnémetiben? Milyen színházat szeretne ott létrehozni?
— Jól érzem magam, szinte éjjel-nappal a színházban élünk, kizárólag kis közösségben, annyi a dolgom mind rendezőként, mind igazgatóként. A várost csak a nézők által érzékelem. Eleinte, természetesen, nehéz volt, mert minden igazgató- vagy főrendezőváltással megbolydul a város, természetesen, voltak felháborodottak is, ők nem erre vártak, nem ilyen színházat szeretnének, de egy év után bérletvásárlásoknál húszszázalékos csökkenésre számítottam, ehhez ké­pest 17 százalékkal többen vettek bérletet. Azért mentem tizennégy év kolozsvári színházcsinálás után bárhová, most éppen Szatmárra, hogy létrehozzam a magam színházát. A Három nővér saját rendezői programom kezdete volt, és ennek jegyében folytatom mind Szatmáron, mind bárhol máshol, ahol dolgozom. Jó színházat akarok, műfajtól függetlenül. Most éppen három előadásomat játszották Szentgyörgyön, egy mesedarabot, egy vígjátékot és egy drámát, bármit nagyon szívesen rendezek. Nagyon fontos, hogy művészi értéket, illetve esztétikai minőséget hozzon létre a színház, ezt tekintem én jó színháznak. Emellett természetesen lehet nevetni, sírni vagy akár a gyermekek bájos világáról beszélni.
— Hogyan látja a Sepsiszentgyörgy és Szatmárnémeti közötti színházi kapcsolat jövőjét, alakulását?
— Nagyon jónak. Az utóbbi években kétszer is dolgoztam itt, először A csárdáskirálynőt, aztán A szabin nők elrablását rendeztem. Úgy tekintem, hogy rangban — ha lehet va­lamiféle rangsorolást készíteni —, akarjuk, nem akarjuk, Kolozsvár a legjobb társulat Erdélyben, de szerintem magyar nyelvterületen is igen méltó helyet foglal el; Szentgyörgy egyértelműen felzárkózik melléje, és szeretném, ha idővel Szatmárnémeti lenne a harmadik nagyon-nagyon jó színház. Éppen ezért mindkét színházzal szoros kapcsolatban működünk együtt pillanatnyilag és a jövőben is.
— Miért választotta "székfoglalóként" — ahogy az egyik kritikus írta — éppen a Három nővért?
— Azért, mert Erdélyben élünk, és úgy látom, hogy magyarság tekintetében csak vidéki városaink vannak, legyen az Kolozsvár, Sepsiszent­györgy vagy Szatmárnémeti, és ebből a perspektívából azt hiszem, ez az az anyag, ami leginkább beszél arról, hogy ha egyetemes értelemben tekintjük életünket, melyek azok a kis vágyak, örömök, keserűségek, amelyek bennünket egy-egy ilyen poros kisvárosban foglalkoztatnak, mi az, amire az értékhordozó, gondolkodó emberek vágynak. Legyen az a boldogság vagy a haszontalanság, életünk értelmét ugyanarról az alapról éljük meg, mint ezek az emberek, akiket ebben a darabban Csehov felsorakoztat.
— Szinopszisbeli kifejezésbe kapaszkodva, a Három nővér a boldogságkeresés drámája. Mit kellene tenniük akár a darab szereplőinek, hogy megtalálják a maguk Moszkváját, akár a nézőnek, aki a maga Moszkváját keresi?
— Állítólag Csehov mondta, hogy gyalog el kellett volna indulniuk Moszkvába. Nem kellene tenniük semmit. Az a gyönyörű ebben a darabban, hogy nincs kiút, mert ha Moszkvában élnének, akkor Szentpétervárra vágynának, és ha Szentpéterváron élnének, akkor Kijevbe vágynának, és így egészen New Yorkig, körbeutaznák a Földet, és még mindig boldogtalanok lennének. Valahol el kell fogadnunk, hogy az emberi szerkezet, az emberi milyenség olyan, hogy állandóan valami újra, valami másra, valami szebbre vágyik. Közben meg azt gondolom, ezt hívják többek között tehetségnek, ez az a rugó, ami arra késztet, hogy csodálatos gondo­latokat írjunk le, csodálatos előadásokat rendezzünk, hogy a színészek csodálatosan eljátsszák, ez a fajta kíváncsiság, ez a fajta vágy hajt bennünket arra, hogy szép emberek legyünk.
— Időszerűnek érzi ma is a csehovi tehetetlenséget, illetve azt, hogy az emberek általában elbeszélnek egymás mellett?
— Egyértelműen. Azzal együtt, természetesen, hogy a Három nővér teljesen más történelmi konjunktúrában íródott, de amellett, hogy így fölgyorsult a világ, ma tehetősebbek vagyunk, meg könnyebben elérhetőek mind az információk, mind a lehetőségek az életben, pont olyan tehetetlenek vagyunk, pont annyira várjuk, hátha a sült galamb beröpül a szánkba... de talán nem baj ez. Azt gondolom, mindenki olyan életet él, amilyent érdemel, tehát inkább örülni kell annak, hogy a kezünkre süt a nap, és hogy leélhetünk egy tehetetlen életet, mert az is szép.
— Önnek mit jelent a boldogság?
— Különös dolog. Én alapvetően boldog ember vagyok, nem azért, mert folyamatosan boldog akarok lenni, hanem pontosan azért, mert én csodálatosnak találom azt, hogy élek, hogy most élek, a világ bármilyen problémájával együtt. Bármikor élnék, úgyis meglennének annak a kornak a problémái. Nagyon boldog ember vagyok, boldog vagyok, hogy még vannak fák, még vannak vadállatok és emberek. Én szeretem ezt a világot.