Legyen tied a virág

Aztán rémlik, találkoztunk, de talán meg sem álltunk, váltottunk néhány szót, hogy vagy, mit csinálsz, klisék, némi csacsiság, máshová tévedt tekintetünk, néztünk semmibe, messzibe, néztünk, és egymást nem láttuk. Majd ebéd, te főzted, mintha aggódva, lopva nézted volna, mennyit eszem, kell-e még só, bors, kérek-e ráadást. De nem kértem, nem szóltam, köszöntem, szinte gépiesen, indultam, hagytalak. A receptet már nem is hallottam, a süteményt meg sem kóstoltam, elég magas így is a cukorszintem, vicceltem, kínomban, te kacagtál, kínodban, mi mást tehettél volna? És akkor sem adtam át.
Jöttél, és kérdeztél. De nehéz nap volt, tudod, a sok bosszantó apróság, a nyugtalanság, a félelem, egyszer majd elmondom, most nincs idő rá, meg a fejem is fáj. És választ nem kaptál, kérdezni nem tudtam, te meg csak hallgattál. És melletted én is, pedig neked sem volt könnyű, a munka, a háztartás, a gondok, az emberek, a magány, láttam, el is mondanád, mégsem kérdeztem. Emlék­szem, vizet is hoztál, gyümölcsöt, csokit meg algocalmint, kezedet fejemre tetted, de ideges voltam, köszöntem, szinte gépiesen, kezedet levettem. Ott volt, akkor is, de nem, még csak eszembe sem jutott, hogy akár át is adhatnám.
Aztán elmentél. Újabb nap, egy a sok közül, fázós, homályos reggel, a kávé, kevés cukorral, a cipő, kissé sáros, a kabát, egyre nehezebb. És beszélnék, de nem vagy itt, kérdeznélek, hallgatnálak, csak mesélnél, csak mondanál, csak lennél itt, hoznál vizet, süteményt, gyógyszert.
És át is adnám, most már tényleg átnyújtanám a csokrot, hisz eddig is ott volt, nálam volt, csak tudod, az idő, a hely, az alkalom, a rohanás, a meg­annyi kifogás, de legyen immár tied a virág, legyen tied a hely, a nap, az órák. Hátha nem túl késő.