Szürkében az ünnepet

A két Misi bácsi, Bartha, aki sokévi orosz fogsággal múltjában nyolcvan-egynéhány évesen álló nap térden mászva rakta a parkettát, és Berszány, kinek bajszánál csak szemében a hamiskás nézést irigylem jobban. Mindketten ünnepeink kitartó résztvevői, lélekben is felöltöznek ilyenkor, nem csak a miesnapi viseletet cserélik kokárdásra. A szürkeségben az ünnepit nem látni és nem érezni — lehetetlen. Róttam kicsit az utcákat, az emlékhelyeket bár elkerültem, az ingajáratokat iskoláktól a múzeumig, óvodáktól az oroszlános obeliszkig s tovább, a körképig, meg nem látni nem tehettem. A két Misi bácsi és a jövendő márciusi ifjak. Néhány zárt hivatal, másutt szemmagasság felett a kokárdák. Azt hiszem, a postánál is folytatódott az építkezés, de mert az élet nem állhat, megróni senkit nem róhattam. Boltok, bankok? Az ég kékje, mit láttam, mit látni akartam. Mert a szürkeségben az ünnepit kerestem. Autók zaja helyett dalfoszlányokat, az aszfalton patkó vájta mélyedéseket, fényesre simogatott kürtön a nap visszfényét, zászlókon az aranyat és kéket. Arany János nem volt forradalmi alkat, bronzszemével bánatosan nézi a kizöldülni nem akaró fű seszínét. A másik szoborba öntött, a szabadásgharc árulója, most is ugyanazzal az egyforma tekintettel néz alá a dombról. A két Misi bácsi, alig néhány lépésnyi távolságra egymástól, szapora léptekkel, hová menniük kell. A jövendő márciusi ifjak ráérősen és csivitelve keresztül és kasul a városban. Szürkeségben ők jelentik nekem az ünnepet.