Vinczeffy László intenzív világa (A ráadás, avagy a folytonosság ígérete)

Hatvanöt év kilátójából – és az esztendők nagyítók is, régi sérelmek takarnak régi örömöket – roppant érdekes, hogyan is látja, és ami még fontosabb, hogyan is láttatja önmagát, kísérleteit az a művész, aki Vargha Mihály kiállításmegnyitón elhangzó, egyáltalán nem túlzó szövege szerint akár három kiállítást is rendezhetne párhuzamosan, és még mindig maradna műtermében festmény, szobor, grafika, installáció, miniatúra...
Ezen az egyáltalán nem eufemisztikus túlzással ünnepinek is nevezhető tárlaton — amelyhez a művész nagyobb részben az utolsó esztendőkben készülő munkáiból tallózott, s ezek, emeljük ki: nagyjában-egészében még nem voltak kiállítva, ismeretlenek tehát a nagyközönség előtt — a játékosságra helyeződik a hangsúly.
Vinczeffy művészetében ritkák a véletlenek, nem véletlen, sőt, pontos és kifejező az új tárlat címe is: Ludium – Játékosság.
Összegezés, de nem búcsú.
Mindjárt ki is fejtjük, hogy miért nem, de először a "játékosságról", ami nagyvonalú formaszervező elvvé is válik itt. Anélkül azonban, hogy az általunk már minap emlegetett lappangó erőszak ne jelenne meg, ne lenne jelen a művek egymást sokszorozó, folytató, kiegészítő, helyenként terrorizáló világában.
Igen, kiemelten a játékosságra helyeződik a hangsúly, már csak azáltal is, hogy a harmadik terem falán, szemben a nézőkkel, a tárlatlátogatókkal – mintegy figyelmeztetőként – egy egész falon állította fel Vinczeffy ama állványzatot, amely a műtermében is áll, onnan került át ide, s ahol kaotikus egymásmellettiségben sorakoznak azok a használati tárgyak – vagy használati tárgyakra hajazó-emlékeztető darabok: cipő, csizma, vasaló, kaptafa etc. –, amelyek a kaptafa mint fő, központi elem köré szerveződve, az utolsó esztendőkben tűntek fel Vinczeffy művészetében.
Pontosabban a kaptafa lett az ebben az időszakban készülő szobrok, festmények, rajzok uralgó szimbóluma. A torz szépség különös alakzatait hozva létre, amelyek tovább folytatódnak akkor is, ha behunyjuk a szemünket, a fenyegetettség alakzatait variálva az asszociációk derengő, sötét mezőin.
Velük párhuzamosan jöttek létre a már emlegetett használati tárgyak végtelen variációi, ugyanakkor az ebben a periódusban keletkező rajzokon és festményeken makacsul jelentek meg bizonyos formák, melyek variációi láthatóak a kiállításon, s amelyek döbbenetes erővel idézik Vinczeffy régebbi, emlékezetes sorozatainak darabjai, az Ördögborda, a Rejtély, a Sámán vagy a Kinövések ijesztő világát.
A fenyegetettség kitágul itt, s már az egész emberi világot érintő fenyegetettséggé változik.
Ránk borul a jelháló.
Mindez éles ellentétben a játékossággal, a derűs humorral, amely a használati tárgyak darabjaiból árad, s megint és újult erővel Vinczeffy László intenzív világának talán legfontosabb sajátosságára hívja fel a figyelmet. Az ismétlések, a variációk terjeszkedő jelenlétére.
A művész nem nagyon szereti magyarázni a képeit, egy 2007-es beszélgetésünk során mégis megtette, hiszen tolakodó megállapításomra ("ezek az elvont formák emberi alakzatokra hasonlítanak") így válaszolt: "Nem véletlenül, de kontúrok inkább. Utalok nyilván az emberi formára, s ezen belül arra törekszem, hogy a forma sugalljon valami olyasmit is, ami a mai emberre jellemző, vagy az emberre mindig is jellemző volt. Az agresszivitást. Mintha a Jó és a Rossz – nagy betűvel, de soha nem elvontan – folytatná a küzdelmét..."
Ennél pontosabban nehezebben lehetne megfogalmazni Vinczeffy műveinek tárlatról tárlatra erősödő kikerülhetetlen üzenetét.