A kézdivásárhelyi keményítőgyár bukása (Magánosítás honi módra)

Az akkori új kurzust kezdeményező, népszerűségre törekvő pártvezetés arra hivatkozott, hogy pangó évtizedek mulasztását teszi jóvá e fejlesztés révén, s az új gyárak valóban sok, falvakon felszabadult munkáskezet tudtak lekötni, befogadtak sok olyan embert, akinek a téeszekben amúgy sem volt már maradása. Méltánylandó volt, hogy a relatív székely népfeleslegnek nem kellett ezúttal elvándorolnia, szétrajzania az országban, mint korábban, mi több, az eltávozottak közül is sokan hazatérhettek szülőföldjükre. Az idegenek bevándorlását ugyan serkentette az iparosítás, de ezt a város nem szenvedte meg annyira, mint például a megyeközpont.
Az új gyártelep persze egy sajátosan zárt piacú országban, a parancsgazdaság körülményei közt jött létre, s gazdaságos működtetésének feltételei mesterségesek voltak. Mondhatni rossz csillagzat alatt született, akárcsak az egész román ipar, melynek a vasfüggöny lebontása önmagában megpecsételhette a sorsát. Mégsem merő nosztalgiázásban gyökerezik az a vélemény, mely ma általánosnak nevezhető a városban, valahányszor az "Amidon"-ra terelődik a szó: miután oly szépen kitartott szinte az évtized végéig, s úgy tűnt, sikerült nyugodt vizekre eveznie, neki talán mégsem kellett volna a csődbe jutottak sorsában osztoznia...

A legkorszerűbb
Figyelemre méltó bármelyik alkalmazott emlékezése lehet, hiszen egyetlen élete fonódott össze a gyáréval, s a beosztotti munka élményét is meg kell egyszer írni. A nagyobb összefüggésekre s témánk vonatkozásaira persze a vezetőknek volt inkább rálátásuk.
Majorán István mérnök például tizenöt évét ajándékozta neki, hetvenkilenctől főmérnöke, kilencventől kilencvenháromig, a privatizáció előestéjéig igazgatója volt az üzemnek. Az előzményekről meséli:
– A gyárat 1970-ben indították el, alap nyersanyagául a háromszéki pityókát szánták. Az üzemet úgy szerelték fel, hogy a kieső időszakban, télen és tavasszal, amíg a burgonya beérik, kukoricából is tudjon termelni. Az induláskor kapacitását napi huszonöt tonna keményítőre és ötven tonna folyékony glükózra, szőlőcukorra tervezték.
– Emlékszem, a krumplicukortáblákat az élelmiszerüzletben még a szűkös időkben is lehetett kapni.
– Az későbbi termék, korábban szörp készült. A keményítőt pedig például a textil- és gyógyszeriparban, a papírgyártásban használták. A glükóz édesítőként került az üdítőkbe cukorhelyettesítőként. Úgy tudom, 220 alkalmazottal indítottak, e létszám később nőtt. Románia legmodernebb keményítőgyára volt, az egyik részleg technológiáját a hollandoktól, a szőlőcukorrészlegét pedig a dánoktól vásárolták. A nyolcvanas évek cukorkrízise idején Ceauşescu kiadta az ukázt, hogy három újabb keményítőgyárat kell építeni, mégpedig Uzon­ban, Ţăndăreiben és Calafaton. Utóbb még megépítettek egy negyediket Fălticeni-ben. De e négyen kívül megvoltak még a régiek, melyek a világháború előtti technológiával dolgoztak, például Szentsimonban, Bukarestben és másutt. Az importot akkor már nagyon leszűkítették, úgyhogy az új létesítményeket már a dán és holland gépekről lemásolt "saját" berendezésekkel szerelték fel, melyek jó részét a kézdivásárhelyi Amidon házi gépgyártása állította elő. Kaptunk keretet a házi gépgyártás felfejlesztéséhez, ez lett a harmadik részleg, és a létszám vele együtt elérte, úgy emlékszem, a háromszázat. Akkoriban már csomagoltuk a dextróztablettát, a krumplicukrot, a keményítőt kilós, félkilós kiszerelésben, hogy a háziasszonyok otthon főzéshez, keményítéshez használhassák, s ezek is bővítést eredményeztek.

Kutatás
– Meg kell említenem egy nagyon gyümölcsöző kapcsolatot. Még Richterné igazgatása alatt alakult ki, a központi élelmiszerkutató intézetnek létrejött itt egy kihelyezett csoportja, mely a keményítőgyártás kérdését vizsgálta. Egy világszinten is újnak számító technológiával, az extrudált cseppfolyósítás hasznosításával foglalkoztak, s kidolgoztak három olyan terméket, melyet az öntödékben, a kőolajfeltárásban és a papíriparban is lehetett alkalmazni. Mi átvettük ezek termelését. Élelmiszer-ipari vegyészcsoportnak nevezték, a kutatók gyárunkban dolgoztak, mint említettem, iparágon túli célokkal is.
– A világpiaccal, a Nyugattal volt-e kapcsolatuk?
– Nem nagyon, Magyarországra szállítottunk, de azt is a 90-es években.
– Mondana őszinte véleményt: technológiailag mennyire maradtak le a világszínvonaltól?
– A megvásárolt gépek még a 90-es években is alaptechnológiának számítottak, mind a keményítő, mind a glükóz, illetve a dextróz gyártásában. Mert 1976-tól módosítottak, és a folyékony glükózról átálltak a kristályos dextróz termelésére. Ez alapanyaga volt a gyógyszergyáraknak, s ebben az üzem talán Kelet-Európában, de Romániában mindenképpen egyedüli volt a maga nemében. Napi 16 tonna dextrózt tudott előállítani.
– A burgonyáról is átálltak végül a kukoricára. Miért?
– Az itteni nagy volumenű krumplikultúrával indokolták a beruházást eredetileg, de a pityókát csak szeptember-november, illetve április-júniusban lehetett feldolgozni, mert télen megfagyott volna, és a keményítő akkor lebomlik, nem lehet a krumpliból kimosni. Ezért gondolták úgy, hogy a közbeeső időszakban kukoricából dolgoznak. A pityókából való kivonás másik hátránya az volt, hogy az önköltsége akkor is többre rúgott, mint az eladási érték. Többek közt azért, mert a mezőgazdaság nem az ipari, magasabb keményítőtartalmú fajtákat termesztette, hanem étkezési burgonyát szállított, mely fehérjében volt gazdagabb.
– Akkor a szomszédos burgonyatermesztési kísérleti állomás sok hasznot nem hajtott önöknek.
– Nekünk nem. Egy tröszthöz tartoztunk a kísérleti állomásokkal, ennyi. Úgy képzelték, integrálják a brassói kutatóállomást a kézdi kísérleti állomással és az ipari termeléssel...

Termékbővítés
Ismeretes, hogyan vérzett el a gyár 2008 körül. Érdemes felfigyelni arra, folyt itt korábban olyan útkeresés és termékbővítés, mely a későbbiekben kiutat kínálhatott volna, ha termelése nem szűkül le időközben olyan termékekre, melyekben már nem bizonyult versenyképesnek. Mit mesél Majorán István a visszahúzó tényezőkről?
– Hátrányosan hatott, hogy pityókaszűk világ következett. Egyfelől drágának is bizonyult mint nyersanyag, de már ’88-ban sem tudtunk pityókát feldolgozni, mert ami volt, mind étkezésre szánták. Messzebbről kellett volna szállítani, ez költségnöveléssel jár. Mikor a magyarországi Fehéregyházán építettek egy keményítőgyárat, az ötször nagyobb volt a mienknél. A kézdi kapacitás szempontjából mindig kicsinek számított. Technika dolgában azonban sokáig korszerűnek minősült, amit pedig a módosított keményítőgyártásban nyújtottunk, az öntödéknek, kőolajkutaknak szánt termékeink újdonságszámba mentek még a nyugati piacon is.
– Kőolajfúró-tornyokat említett az előbb.
– A furófejekbe feltárás közben fúróiszapot pumpálnak, hogy könnyebben haladjanak előre. Amikor azonban sós réteget törnek át, a fúróiszapbeli víz feloldja a sót, az hatalmas tömbökben rázuhan a fejre, és azt nem tudják kivenni. A 80-as évek elején megtörtént Piatra Neamţ környékén, hogy emiatt már négy fúrófejet veszítettek el. Kutatócsoportunk akkor már dolgozott azon, hogyan helyettesítsék az iszapot keményítővel, és pár száz kilót el is küldtünk. A keményítő a hideg vízzel elegyítve gélt hoz létre, az a furat falára lerakódik, és meggátolja a nedvesség kőzetbe szivárgását. A 80-as évek második felétől a 90-es évek első feléig sok száz tonnát szállítottunk ebből az olajiparnak. A fémiparnak pedig azért kellett, mert ha az öntödékben belekeverték a formázóhomokba, és a folyékony fémet az abból készült formába öntötték, akkor a keményítő lebomlott cukorrá, és így sokkal finomabb lett az öntvény felülete, mint ha puszta homokformával dolgoztak volna. Nem kellett ezért olyan intenzív pucolásnak alávetni, a kemény tisztítás korábban sok selejtet eredményezett.
Ezek az újítások kikerültek a termékcsaládból, mert a privatizáció más profilt adott az üzemnek, ami végül végzetesnek bizonyult.

Sorsszerű vég?
Hogy az üzem sorsa meg volt-e pecsételve már eleve a magánosítás beköszöntével, e kérdést lesz még alkalmunk feszegetni, itt most amolyan előzetesként a Majorán úr véleményét kértük ki. Ő ugyan a ’94-es privatizáció előtt más munkahelyre távozott, de közelről figyelte a fejleményeket.
– Úgy hiszem, a külföldi tőke bejövetele mindenképp nagy veszélyeket jelentett volna, mert a befektető, ha nem nálunk, hanem Ţăndăreiben vagy Calafaton fektet be, és termékeivel onnan árasztja el dömpingáron a piacot, a kézdit könnyűszerrel megfullaszthatta volna.
– De nem ez történt.
– Nem, mert a kézdit egy angol csoport vette meg, a calafatit egy belga. Egymással versenyeztek, de közben az angolok eladták a kézdit a belgáknak. Változott a tulaj, változott az üzletpolitika. A belgák megvásároltak egy jóval nagyobb gyárat Bulgáriában, és úgy döntöttek, azt fejlesztik tovább. Ezt követően a csatlakozással bejött az uniós cukorkvóta, és a glükózt, a fruktózt is ide sorolták. Megszabták a gyártható mennyiségeket. Kisütötték, nem éri meg a kézdit fejleszteni, de gyártani sem itt, és visszaadták az uniónak azt a részt, kvótát, amit az Amidonon keresztül birtokoltak. Több millió eurót kerestek pusztán azzal, hogy lemondtak a kvótájukról.
– Ebbe az országos gazdaságpolitikának nem volt beleszólása?
– A cégé volt a kvóta, nem másé. Persze bizonyítaniuk kellett, hogy itt többé nem lehet termelni, ezért tették a földdel egyenlővé a gyártórészlegeket...
– De szabad ilyet tenni?
– Mindent szabad. Ahogy a 33 romániai cukorgyárból négy maradt, úgy ezt is eltakarították.
A sajtó megírta, lebontottak mindent a telephelyen az iroda és talán egy raktár kivételével, kiásták a vezetékeket a földből, és felszedték a síneket is, mintha zöldmezős beruházásra, illetve eladásra készítenék elő a telket. Nos, erre érdemes lesz visszatérni.