Holttest perzsaszőnyegben

2011. április 1., péntek 12:36
eberendre
1632 hozzászólás

Nagy dolog mondhatom: a tegnap emlékeztek az amerikai gyalogos tengerészről aki perceket sem ült, s (három havi vizsgálati után) függesztettre ítéltek egy részeg sofőrt. Az első csak egyet ölt meg, de azt nagyon, a második egyet ölt és hármat megnyomorított. Jelzem, az utóbbi apukája kemény fájdalomdíjat pengetett le a szenvedőknek.
Amit megspórolt a feleségén, most odaadja a felügyelőinek.

2011. április 1., péntek 15:53
DezsyDorina
8 hozzászólás

Közlemény:

Hecser László és Hoffmann István, a „VIDÉKÜNK” hetilapnak tartalmat is befolyásoló tulajdonosaiként, valamint a lap szerkesztője Deregus Éva, továbbá a „SZÉKELY ÚJSÁG” szerkesztősége (főszerkesztő Ambrus Ágnes, helyettese? Tóth László) ismételten és súlyosan megsértették a Sajtóetikai Kódex előírásait. Nevezettek ez év januárjában Benkő Emőkétől jegyzett, „Majd ha kifárad az éj” kezdetű, konkrét személyeket és eseményeket rágalmazva támadó szakmaiatlan pamfletszerű cikksorozatát az általam szerzett „Örökségünk a múlt” című könyvvel kapcsolatban úgy jelentették meg, hogy a reagálás lehetőségét nem ajánlották fel. Ezenkívül a felelőtlen írásra adott, és címükre megküldött választ – kétszeri felszólítás ellenére – újságjaikban nem közölték le, ahogy a kísérőüzenet megválaszolási kötelezettségének sem tettek eleget. Amely mulasztások fényében Benkő Emőke szerzeményének megjelentetése még komolyabb vétségnek minősül. Tisztességtelen hozzáállásuk, egyben az újságírói pályára való alkalmasságukat is megkérdőjelezi.



Nagybaczoni Molnár Ferenc felhatalmazásából: Dézsy Dorina

2011. április 1., péntek 16:04
DezsyDorina
8 hozzászólás

Mint a jelenleg külföldön tartózkodó Nagybaczoni Molnár Ferenc Úr személyes ügyeinek intézője, felhatalmazást kaptam az alábbi tájékoztató hozzászólás nyilvánossá tételére:
Hecser László és Hoffmann István, a „VIDÉKÜNK” hetilap tartalmat is befolyásoló tulajdonosaiként, valamint a szerkesztő Deregus Éva, továbbá a „SZÉKELY ÚJSÁG” szerkesztősége (főszerkesztő Ambrus Ágnes, helyettese? Tóth László) ismételten és súlyosan megsértették a Sajtóetikai Kódex előírásait. Nevezettek ez év januárjában Benkő Emőkétől jegyzett, „Majd ha kifárad az éj” kezdetű, konkrét személyeket és eseményeket rágalmazva támadó szakmaiatlan pamfletszerű cikksorozatát, a fentebb említett Nagybaczoni Molnár Ferenc „Örökségünk a múlt” című könyve kapcsán úgy jelentették meg, hogy a reagálás lehetőségét nem ajánlották fel. Ezenkívül a felelőtlen írásra adott, és címükre megküldött választ – kétszeri felszólítás ellenére – újságjaikban nem közölték le, ahogy a kísérőüzenet megválaszolási kötelezettségének sem tettek eleget. Amely mulasztások fényében Benkő Emőke szerzeményének megjelentetése még komolyabb vétségnek minősül. Tisztességtelen hozzáállásuk, egyben az újságírói pályára való alkalmasságukat is megkérdőjelezi.

A hírlapoknak küldött válasz a következő volt:

Orvtámadás a szavak ellen
(Benkő Emőke és bűnsegédei „könyvégetési” akciója, az Örökségünk a múlt című tanulmánykötet kapcsán)


Ismét lehullt az álarc. Benkő Emőke újra megmutatta igazi énjét, és az intellektuális szakadék mélyéről dühödten vagdalkozó amazonként, végérvényesen a totális semmitmondás bajnokává avatta magát.
Fent jelzett könyv írójaként eleinte nem kívántam észrevételezni, az értelmet nélkülözően egybetákolt és a „Vidékünk” hetilapban 2011. jan. 14-én, 21-én, és 28-án, valamint a „Székely Újság” oldalain hasonló időpontokban lejáratási szándékkal közölt Majd ha kifárad az éj címzetű szerzeményt, rendkívül alacsony színvonala miatt. Csakhogy, mivel ezen újságok egyikét az utóbbi időben feltették az internetre, ezáltal a benne foglaltakról nagyobb létszámú olvasóréteg szerezhet értesülést, a megbízhatóbb tájékoztatás jegyében szükségesnek látszott lépéseket tenni az alávaló mesterkedések semlegesítésére.
Mint a könyv Előszavában kitértem rá, számítani lehetett a szabad információáramlás esküdt ellenségeinek felzúdulására. Ám, a jó ízlés határát többszörösen áthágó effajta hisztérikus esztelenkedés, a legvakmerőbb feltételezésekben sem fordult elő. Emellett a másokra is kiterjedő rágalmazás ténye, tovább fokozza a fércmű gyalázatosságát.
Benkő Emőke kétségkívül Erdővidék legellentmondásosabb közszereplője. A nemzeti célokért való kiállásnak – sokak számára – egyik korábbi megtestesítőjéből, mára egy zilált lelkivilágú, a magamutogatás állandó ingerétől hajtott, és emberi tartását lassanként elvesztő személlyé vált. Haszontalan ide-oda kapkodásai, véleményének mindennapi változása, felszínes rögeszméi, megbízhatatlansága és sokakat befeketítő híresztelései, az általánosan elterjedt megítélés szerint is jó ideje már a „komolyan vehetetlen” kategóriába utalták.
Írását olvasva a tevékenységét figyelemmel kísérőkben egyre erősödhet az a meggyőződés, hogy a sajnálatosan megroppant egészségű hölgy ritkán ura gondolatainak és akaratának. (Ha nem egészében az ő alkotása, tehát másokat is belevont a gyengécske produkcióba, ez a közreműködőkre ugyanúgy értendő). Elkeserítően halovány jelleméről árulkodik a hátulról ránk rontó vádaskodás momentuma, mialatt a könyvben feltüntetett elektronikus elérhetőség rendelkezésére állt mindenkinek. Megfelelő hangnemben elővezetett hozzászólásait ezen keresztül megtehette volna. Álságosságának alátámasztásul jelzem, szemtől-szembe soha nem volt érdemi mondavalója számomra. Ennek dacára szívesen segítenék mentális nehézségeinek megoldásában, de elfoglaltságom miatt, hirtelenjében csupán a felgyorsult életmód kiváltotta idegrendszeri problémákat enyhítő néhány létesítmény címét tudnám neki felajánlani.
Csak találgathatjuk, hogy miért engem, valamint közvetve Barót város református egyházi vezetőjét választotta sekélyes háborgásának tárgyául, mikor százával fedezhetett volna fel jóval silányabb, vagy korholásra inkább okot adó irományokat és egyéneket. Feltehetőleg alapjául szolgálhatott ennek, maga után kívánnivalókat hagyó műveltségétől táplált, és minduntalan előbukkanó kisebbségi érzése, amit ilyenképpen próbált leplezni mind önnön lénye, mind a nagy nyilvánosság előtt. Fel-feltörő izgága gyűlölködése hasonlóképpen ebből táplálkozhat. Hozzájárulhatott még ehhez, a környezetében tartózkodókkal együttesen megszenvedett, személyemhez fűződő számításaik kudarca, és az említett felekezeti elöljáró maradandó életművének nyomasztóan ránehezedő súlya. Tetézhette keserűségét a tollhegyére vett kötetben lévő „Felületes jelképgyártás” című tanulmány, ahol megvilágításba került némely rangos „vitéz” ingadozó karaktere, és alapszintű ismeretekhez való abszurd viszonya. Netán rádöbbenvén a kirívó egybeesésre, magára vehette az ott ecsetelt személyiségjegyeket. Ténylegesen nem is tér ki erre a dolgozatra, gonoszul előrángatott idézeteiben. Mint ahogy a „látszatcselekvők” képének felvillantása sem javíthatott kedélyállapotán.
Természetesen nem az első ilyen eset Benkő Emőke áldatlan működése során, mondhatni hagyománya van nála ennek. Évek óta becsmérlő támadásokat folytat a Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki szervezetének egyes tagjai – közöttük a most is provokált Krizbai Imre – ellen, akit ezen túlmenően a háromszéki Sósmezőtől Párizsig, besúgónak igyekezett és igyekszik a mai napig feltüntetni. Rá hagyatkozva elmondhatjuk, hogy egy másik református lelkészt még 1991-ben indokolatlanul bevádolt annak felettesei előtt, és mindez ideig nem kért bűnbocsánatot. Irigységtől is ihletett nem kifejezetten jóhiszemű hírlapcikkeiben, alaptalanul gyanúsítgatta előbb Bibarcfalváról Molnár Józsefet, majd a közelmúltban a száldobosi közbirtokosság vezetőségét. Engem az összes adandó alkalommal szintén a lehető legkedvezőtlenebb színben szorgoskodott eddig is lefesteni, tavaly tavasszal pedig egy rendezvényen, a magyarországi választások nyerteseit illette indokolatlanul megvető lekicsinyléssel. E nemtelen műveletek, közösségromboló viselkedésére teszik fel a koronát, így méltatlanná lett a vitézi csoport, valamint a többi szervezet tisztségeinek betöltésére.
Együgyű pamfletjébe bizonyára belesűrűsödik saját – és szűk kísérete – balsikerű létezésének összes haragja, kínja-keserve, búja-bánata. Valamint a cinkosok buzdításának és az esetleges háttérmegbízók utasításainak lenyomata.
Benkő Emőke menetközben megfeledkezett egy-két apróságról. Az ostrom alá vett írások zöme évekkel ezelőtt megjelent különböző sajtótermékekben, az idő tájt miért nem érzett késztetést a zordon felhördülésre? Egyik követője, akinek személyesen adtam át olvasásra ugyanezeket, dicsérő hangokkal illette csaknem valamennyit. A másik – állandó sötétségben rejtőzködő – valószínű felbujtó, pár esztendeje, mikor még kevésbé szolgai státuszban leledzett, publikációim láttán felvillanyozódva így szólt: Végre! Valakinek már meg kellett ezt írni. Most viszont a harcias „tanárnő” szóvivőségével, létrehozták a tudatlanságot programjukká tévő nemzetellenes (bér?)tollnokok egyletét.
Egyéb kérdések szintén felmerülnek a körülményeket valamelyest ismerőkben. Vajon miként jutott Benkő Emőkéhez a könyv, hiszen egy meghatározott körben lett terjesztve azzal a kéréssel, hogy lehetőleg egy ideig ne adják tovább. De ha ez mégis megtörtént, milyen jogcímen intézett nyilvánosságra hozott minősíthetetlen hangvételű kirohanást, az egyelőre forgalomba nem került kiadvánnyal szemben? (Törvénytelen eltulajdonítás esélye is felrémlett a gyanítható okok számbavételekor). Az újságok szerkesztőségeinek felelőssége sem kerülhető ki, a primitív áskálódásnak a fentiek tudatában való helyt adás, illetve a kulturálatlan tónus és az Európában szokatlan tartalom égbekiáltó dilettantizmusának mérséklése tekintetében. A hiteles tájékoztatásra szerveződött hírközlő társulatok ráadásul a sajtóetikát sutba dobva, a reagálás lehetőségének felkínálásával is adósak maradtak. Említést érdemel ezenkívül – aminek korábban máshol hangot adtam –, hogy az illemtan előírásainak megtartása tapasztalataim alapján előzőleg sem tartozott Benkő Emőke erényei közé.
Állítólagos keresztény mivoltával is heves küzdelmeket vívhatott meg, amiért Karácsony, és a körülötte zajló ünnepek szent heteit, partnereivel közös sátáni tervek szövögetésére vesztegette.
Terjedelmi okokból nincs lehetőség mindenre kitérően elemezni a képtelen koholmányokat, mindössze néhányat emelnék ki szemléltetésképpen közülük.
Elöljáróban Benkő Emőke okulására leszögezhető, hogy tökéletes írás nem létezik. Nincs olyan lejegyzett szöveg, amit ne lehetne javítani, formálni, kiegészíteni. A szerzői szemlélet és a feldolgozandó anyag is változhat vagy gyarapodhat az idők folyamán, ez mind az utólagos helyesbítések igényét vetheti fel. Meg aztán bárki megmondhatója aki betűvetéssel foglalkozik, mihelyt akárhányszor átlapozza saját munkáit, mindig talál rajtuk változtatni valót. Másfelől nézve pedig, ha az írás megüt egy bizonyos szintet, afelett az átlagos megfigyelőképességgel, illetve a merev gondolkodásmóddal megáldottak számára hibának látszó ismertetőjegyek, gyakran betudhatók az egyéni nyelvezet-sajátosságok és az írói szabadság tágabb értelmezést nyújtó kelléktárának. Nem osztályozván Benkő Emőke sokszor meglepő töltetű egyéb újságjegyzeteit, annyi azért elmondható, neki aztán lenne mit magára szednie a tollforgatás területén, éppúgy, mint számos fűzfapoéta epigontársának.
Folytatva a megrökönyödtető idétlenségek számbavételét és az arra adott válaszok sorát, megjegyzendő, hogy a könyvkiadással kapcsolatos anyagiak kizárólag az ügylet folyamatában résztvevőkre tartoznak, Benkő Emőkére a lehető legkevésbé. Azt ugyanígy tudnia illenék, miszerint a többes szám használata tanulmányokban, könyvek előszavában, bevett gyakorlat.
Történelemtudományokban való negatív jártasságáról árulkodik, a saját szavaival élve „hadba vonuló és csatabárddal napba vágó félszárnyú sasra” (már a fogalmazás is lesújtóan antiheraldikus) vonatkozó megfigyelése az illusztrációként elhelyezett címerben, amelynek leírását nem lelte sehol. Szellemi gyámolítására sietve felfedem e nagy titkot, a keresett magyarázat a 147. oldalon olvasható. Szintúgy az észlelőkészség csökevényes voltára utal, ahogyan a borító tervezőjét hiányolja. Ez viszont az utolsó lapon akadhatna a látómezejébe, amihez persze át kellett volna forgatnia az egész könyvanyagot, de nem vett fáradtságot a kiadvány egyetlen mozdulattal való hátrahajtására sem. A történészek feleslegességére irányuló nyomorúságos indoklása, azonfelül hogy nélkülözi a legszűkösebb idevágó ismereteket, egyenesen káros hatással lehet a magyar társadalom szellemi állapotának alakulására. Lélegzetelállító következetlenségét tanúsítja, amint később már történészekkel (rosszul) példálódzik, a racionalitást mellőzően kipécézett írások erőltetett cáfolatául.
A kötet első tanulmányára nézvést, hitetlenkedését fejezi ki a hivatkozott dokumentum létezését illetően, nemhogy inkább örömét lelné az értékes emléknek szülőföldjéhez köthetőségében. Úgy véli hazudik a szerző, azaz csekélységem, az időközben elhunyt prof. dr. Horler Miklós sejthetőleg inkább kitalált, semmint valóságos személy, aki ennél fogva nem őrizhet régi iratokat, és Sepsi-Nagybaczoni Molnár János brassói egyházatyát, akihez törpe lelkületű leányasszonyunk jóindulattal sem mérhető, már-már okirathamisítónak tünteti fel. Az okmány egyediségét egy iskolázatlan bűnelkövető modorában vitatja, holott csupán vizsgálnia kellett volna a felhasznált irodalomként megjelölt szakmunkát, ami a jelek szerint erejét meghaladó feladatot képezhetett. Ugyanitt betű-hű szöveget hiányol, mikor ez idézőjelben, dőlt írásjegyekkel szedve sorakozott fel előtte az elvakultan kiragadott oldalakon. Bár leginkább, ellenkező előjelű bizonyítékokat várna tőle a szakértő közönség, ha már a kutatómúlttal büszkélkedők területére merészkedett. (Az okiratmásolatot Ozsváth Gábor Dániel erdővidéki származású néprajz- és malomkutató is tanulmányozta).
Benkő Emőke, aki tanácsadó testületével egyetemben a legcsekélyebb jártassággal sem bír Erdővidék és Nagybacon történetében, nem átall vadul belegázolni e terület nagy gonddal bogozgatott múltjának kutatási eredményeibe, és összefüggéstelen tudálékoskodással kínozza az érdemi tájékoztatást váró Olvasók táborát.
A mögöttes fondorlatosság egyik itteni tetőfokát, a „Felületes jelképgyártás” címet hordozó tanulmány alattomos negligálására, és mondanivalójának eltakarására szolgáló burkolt iparkodás jelenti. Noha ezen néhánysoros bekezdés nem a tüzes kapitánynőtől származtatható, az ideiglenesen beálló megbízott sem remekelt a kapcsolódó tudományok terén, mikor a megtévesztés hihetővé tételében segédkezett. Mint írja, ez a dolgozat nem felel meg a tanulmányszempontoknak, szubjektivitása miatt. Akkor hát hámozzuk ki neki, melyek egy tanulmány általános kívánalmai. A tanulmány (értekezés) valamely témakörben, tudományos kötődésű kérdéseket tárgyaló írásmű. amivel szemben sem tartalmi, sem formai elvárásokat nem érdemes támasztani, mert könnyen irányítottá válhat e függetlenséget igénylő tevékenység. Követelményként a tény -és szakszerűséget, értelmet, pontosságot, világos okfejtést lehet inkább megjelölni. A szubjektivitás időnként elkerülhetetlen a körülmények pontos megismertetése végett, azonban következtetések levonása és véleményezés nélkül sem képzelhető el valamirevaló tanulmány, ami jobbára az egyéni szemléletmódon is múlik. Tehát többé-kevésbé minden értekezés szubjektív. Kivételt képeznek, a hatalmi vagy anyagi érdek diktálta keretek közé szorított eszmei alkotások. Meglehet az alkalmi pártfogó ezekre gondolt az ideális tanulmány fogalmának előlünk elrejtett meghatározásakor, ám ez legyen az ő baja. A „Felületes jelképgyártás” mint tanulmány, Erdővidék történetének legnevetségesebb eseménysorozatát taglalja, melynek gondatlan és képzetlen résztvevői felmérhetetlen kárt okozhatnak a térség kultúrájának. Tárgyköre egy konkrét címerkészítési folyamat. Ennek gondatlansága, közeli-távoli viszonylatai, a heraldika, valamint az oklevélelemzés eszközeivel fel lettek tárva, széleskörűen ki vannak fejtve, állásfoglalással és forrásmegjelöléssel ellátottan. A szubjektivitást magukba foglaló szövegrészek a könnyebb érthetőség kedvéért lettek beiktatva, nem mellesleg az olvasmányosság érdekében. De ha ez megnyugtatja barátunkat, kereszteljük el a szóban forgó értekezést esettanulmánynak, vagy esszének. Habár nagyon jól tudja, hogy itt most nem ez a kérdés. Nyílván csak – értelmiségihez nem illő magatartást tükrözően – elkendőzni szeretné az erdővidéki címerblamázs lényegét.
Visszakanyarodva Benkő Emőkéhez, veretes véleményformálónk utóbb hatósági beosztásba helyezvén magát kijelenti, a könyv szerzőjének (az egyik legősibb miklósvárszéki család leszármazottjának) nem az neve amit visel, mi több, talán nincs is neve. Alább látható lesz, hogy mégis van. Amúgy pedig mondataiban végletekig kever csapot-papot, összehord hetet-havat, felhoz boldog-boldogtalant. Több helyen, kívülállóktól idézett szakaszokat a szerzőnek tulajdonít, és önnön korlátoltságával hivalkodva, mások eszmefuttatásaiért marasztalja el. Emellett gyakran a szövegkörnyezetből kiemelt szavak ellen hadakozik, maróan fojtogató szakmaiatlanságának igazolásául. A székely jelképekhez fűzött üres gondolatmenetéhez hasonló kontárkodás, nemigen látott még földünkön nyomdafestéket, ezért elrettentő mintaként minden iskolában kötelező tananyaggá lehetne tenni. Példa nélkül álló, hogy valaki ennyire ne legyen tisztában azzal amit leír, vagy amiről írnia kellene.
Benkő Emőke az 1989 előtti iskolaigazgató-úttörővezető, aki bizonyára majdnem egész pályafutása alatt kizárólag megbízóinak rendelkezéseiből eredő feladatokat látott el, a könyvben előforduló, megrendelésre készült jól fizetett írásokról beszél, pont a tetemes költségeit szigorúan egyedül viselő, örök pártonkívüli és mindenkor független szerzővel kapcsolatban. Ezek az elvetemült, tipikusan félrevezető módszerek, az 1950-es évek leggátlástalanabb bolsevik funkcionáriusait is könnyen zavarba ejthetnék, egyértelművé téve, hogy önkényuralmi beállítottságú „hősnőnk” személyében a valósághű tájékoztatásra roppant veszélyes halandóval van dolgunk.
További kétségbeesett rohamozásait nem érdemes részletezni, szinte mindegyik ebben a hangnemben és efféle megalapozottsággal lett papírra vetve, ésszerű megvitatásra alkalmatlanok. Néhány ismerősöm bevonásával kísérletet tettünk arra, hogy legalább egyetlen helytálló vagy szakszerű megállapításra leljünk a rémítően ügyefogyott megnyilvánulásokban. Nem bukkantunk ilyenre a háromrészes butaságsorozat zavaros szókészletén belül.
Viszont sajtótörténeti értéke mindenképpen lesz eme rosszindulatú acsarkodásnak. Ilyen mérvű ostobaságok ennyire alantas fogalmazásban, (hitványabb bulvárlapokat leszámítva) alig láttak ezelőtt napvilágot magyar nyelvű újságok hasábjain, és e kétes dicsőség babérjai, Benkő Emőke valamint tettestársai homlokát fogják ékesíteni.


Nagybaczoni Molnár Ferenc