Önálló intézmény és egyenjogúság

A Kolozsvárott nemrég bemutatott új kiadvány, Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai szerint a magyarul tanulók alacsony számarányát diszkriminatív hatású szűk keresztmetszet okozza. A hazai szakkínálatnak ugyanis mind­össze egyharmada hallgatható magyarul.
Az állami román felsőoktatási rendszer tehát a magyart mint tannyelvet, a magyar diákot mint potenciális hallgatót eleve hátrányos helyzetbe hozza azzal, hogy az egyetemi felépítmény a román tannyelv hegemóniájára épül, s már eleve aszimmetrikus. Minden három szakból csak egyben kínálkozik lehetőség arra, hogy magyarul is oktassák, illetve vá­lasszák, s ezzel három közül két magyar diákot megfosztanak a választás lehetőségétől. Ilyen körülmények között azt sem tudhatjuk tisztán, a magyar pályázók közül ki az, aki, ha tehetné, önként döntene a román tannyelv mellett, abban viszont biztosak lehetünk, sokan kényszerűségből folyamodnak e megoldáshoz.
A diszkrimináció ténye tagadhatatlan, s a helyzetet csak úgy lehetne orvosolni, ha az állam szimmetrikus szakkínálati rendszer felállítására törekedne. Lévén szó egy társnemzeti státust igénylő és érdemlő népközösségről. E státus hasonló nemzetrészeket (számarány, művelődési hagyományok és helyzet) több uniós országban már megillet.
Kiderül a fentiekből, hogy a magyar állam által támogatott Sapientia – EMTE, bár nagyban enyhített a szakkínálat csonka voltán, s ezrek számára tette hozzáférhetővé új régiókban is az anyanyelvű képzést és érvényesülést, az alapvetően hátrányos helyzetet felszámolni nem tudta, nem is tudhatta. Nem vitás, hogy az orvoslás főleg és mindenekelőtt román állami feladat és kötelesség volt és marad.
Minden 1990 utáni relatív, kisebb-nagyobb javulás ellenére, ami az állami rendszerből nekünk jutott, egy másik alapvető rákfenében is szenved. A megoldáskeresést és a kibontakozást elgáncsolja a magyar, ún. "vonalak" teljes önállótlansága, úgyszólván betervezett szervezeti bénasága. Egy önálló egyetem, ami nincs, egy valóban önigazgató tagozat, ami szintén nincs, és aminek létrejöttét jobb ügyhöz méltó makacssággal és leleményességgel gáncsolják el húsz éve – az tudná felmérni a magyar diákság reális továbbtanulási igényeit, az lenne képes a szűkös szakkínálatot oly módon bővíteni, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és gondoskodjék a minőségiszint-emelésről.
Amíg ezzel nem rendelkezünk, a mai állapotok csak az érettségizettek kiszolgáltatottságát növelik, a beolvasztást erőltetik, a magyar kultúrát pedig súlyosan károsítják.