A keményítőgyár a nemzetközi tőke hálójában (Magánosítás honi módra)

Minket valóban az érdekel, amit azok mesélhetnek el, akik megélték a privatizációt. Nem csupán vezető beosztásúakat szólaltattunk meg, bár a nagyobb összefüggések pontossága kedvéért mégis főleg hozzájuk folyamodtunk. Nemcsak a rendszerváltás folyamatába kívántunk ugyanis bepillantást nyújtani a jobb megértés végett, hanem egy kölcsönösen vallott nézet is vezérelt. A megszólalók osztoztak velem ama meggyőződésben, hogy tulajdonforma ide, tulajdonforma oda, a szóban forgó vállalatok bizonyos értelemben valamennyiünk vagyontárgyai, ezer és ezer család évtizedekig abból élt, amit munkaképes tagjai bennük kerestek meg. Nem lehet tehát szó nélkül elmenni amellett, ha ebek harmincadjára jut az értéktárgy. Attól, hogy tulajdonformát váltott a gyár, még nem idegenedett el tőlünk, továbbra is fennáll erkölcsileg, de létbiztonságilag is a közösségi kötelék. Társadalmi érdek, hogy a létező tovább termeljen és fejlődjék, hogy a megbukott feltámadjon, ha lehet, és kenyérkeresetet nyújtson, miként tette korábban.

Szűkszavúság
A kézdivásárhelyi keményítőgyár – a későbbiekben Amylum Romania – magánosításának utolsó fejezetét a ma ott dolgozó két vagy három alkalmazott segítségével próbáltam meg adatolni. Az eladási iroda vezetője állítása szerint megkérdezte határon túli főnökeit, végül egy-két évvel korábbi, fölöttébb szűkszavú sajtóközleményt bocsátott rendelkezésemre, melyet lapunk annak idején már közölt. Én két fő kérdésre kerestem a választ: hogyan ment végbe a magánosítás, és miért állt le a gyár? Választ csak az egyikre kaptam. Dióhéjban összefoglalva abban az áll, hogy tulajdonosként az Eaststarch cég 2008. december 16-án, karácsony előtt egy héttel sajnálattal bejelenti, "megkezdte a konzultációt alkalmazottjaival annak érdekében, hogy lemondjon izoglükóz kvótájáról, és kérje az Európai Unió szerkezetátalakítási alapjának a segélyét. Ha a kérelmet elfogadják, előreláthatólag az izoglükóz-termelés megszűnik 2009. szeptember végén. A gyár bezárása körülbelül 20 munkahelyet érint." Iochom István ehhez hozzáfűzi, hogy a cég már 2008 februárjában elbocsátott kilencven embert, amit az ügyvezető igazgató termeléscsökkentéssel indokolt, a kukorica magas árára hivatkozva.
Kiemelném a fentiekből, hogy a konzultáció nyilván nem engedélykérést jelentett, a cég saját birtokán belül úgy döntött, ahogy kívánt. Az alkalmazottakkal közölték a döntést, s ennek elfogadását megkönnyítették azzal, hogy kárpótlást helyeztek kilátásba. Ennek nagyságát nem ismerem, egyvalaki azonban azt állította: "abból meg lehetett több évig is élni."
Hogy a nyomasztó felelősség tudata, állásféltés vagy egyéb húzódik meg a szűkszavúság hátterében, nem tudom. A gyár négy évtizedes története azonban közös múltunk része, tartozunk a bővebb tájékoztatással. Amíg ehhez gyári segítséget kapok, az általam sajtóból, hivatalokból, magánemberektől összegyűjtött adatokból rekonstruálom röviden a történetet.

A nagyok és a kisegér
Olyan színtérre értünk, melyen kis világunk léptéke már nem alkalmazható, csődöt mond az egyszerű logika. Az egymással népek és kormányok, iparágak feje felett szót értő multik olyan világcég-csoportokat alkotnak, melyek identitása, neve is nehezen hüvelyezhető ki, nemhogy üzleti kapcsolataikkal bárki egykönnyen tisztába jöhetne. Egyik tanúnk szerint a "tulajdonos tulajdonosának tulajdonosáig" jutva adta fel a harcot a valódi tőkeviszony tisztázásában, de ma sem tudja, "ki volt a végén." A Tate and Lyle PLC londoni székhelyű nemzetközi cég például Szingapúrtól az Egyesült Államokig rendelkezik érdekeltségekkel. Két ága 1921-ben egyesült, élelmiszergyártásra szakosodott, 1933-ban vásárolta meg a keményítőgyártó európai székhelyű Amylum 33 százalékát, aztán többségi tulajdonos lett, és ezen 2007-ben túl is adott. Közben közös vállalkozást alapított a DuPont-tal, mégpedig műanyaggyártásra, szeszfeldolgozásra társultak. Még sorolhatnánk, itt talán annyit emelnénk ki: valamikori két angliai cukorgyárát azóta bezárták és lebontották, cukorfinomítója azonban üzemel, újabban pedig Kínában terjeszkedik. 2009-ben hivatalába lépett legújabb igazgatótanácsi elnöke, Javed Ahmed azt nyilatkozta: egyik fő célja a költségcsökkentés lesz. Abban az évben tiszta haszna 70 millió fontra rúgott, és 5700-nál több alkalmazottat foglalkoztatott. Ennél nagyságrenddel több azonban azok száma, akik sorsára üzletpolitikája kihat, számtalan cégben és cégcsoportban rendelkezik ugyanis résztulajdonnal. Amit a fentiekben említettünk, a hollandiai székhelyű Eaststarch pénzügyi befektető társaságban (keleti keményítőt jelent) 50 százalékos részesedéssel bír. Ebbe az erőtérbe jutva a kézdivásárhelyi gyár nagyon apró tétel volt. Mint kiderül, nem a felszámolás céljával vásárolták meg, bár nyilván ez is benne volt a pakliban.

Lenyelték
No de hogyan került a hálóba kicsinyke üzemünk? A még állami vállalat élére 1994-ben új igazgató került, s akkori 330 alkalmazottja bizonyára a szomszédos konfekciógyári példától is ösztönözve, a MEBO módszerű magánosításra szövetkezett. A csak belső munkatársakból alakult alkalmazottak egyesületének (PAS) sikerült is 1995-ben az Állami Vagyonalaptól felvásárolnia a részvények 51 százalékát. Ehhez azonban tízéves bankkölcsön felvételére szorult. Az ún. tömeges privatizáció utolsó felvonásaként még abban az évben a maradék 41 százalék 6000-nél több kisrészvényes birtokába jutott. A kuponos privatizáció eme sikere arra vall, a felső-háromszékiek és mások körében alighanem jónak ígérkező üzletnek tűnt az itt való lehorgonyzás. A privatizációs egyesület a maga hányadával döntési jogot szerzett az igazgatótanácsban, de befektetés helyett adósságtörlesztésre kellett fordítania jövedelmét. A következő évben már a belgiumi székhelyű Amylum nemzetközi céggel társult a gyár, az üzletfelek törzstőkebővítés útján nyerték el a társtulajdonosi státust. (Egy ilyen bővítés gyökeresen átalakítja a felek viszonyát, a Verestóyé lett Trinvest Rt.-ben például ezáltal súlytalanították el a kisrészvényesek tömegét.) A belga Amylum az angol Tate and Lyle-konszernt is jelentette, akkor már az lévén ott a többségi. Kézdivásárhelyen a román tőke megőrizte 55 százalékos fölényét a tőkeemelést követően, de a külföldiek nagyarányú kuponosrészvény-felvásárlásba kezdtek, 2005-re átvették a privatizációs egyesület valamennyi részvényét is, ezzel százszázalékos részesedést szereztek.
A bezárás négy évvel később következett be, addig a gazdasági feltételek, miként kiderül a gyár üzleti mérlegéből – hozzáférhető a világhálón –, ellentétükbe fordultak át. Románia 2007. január 1-jén bebocsátást nyert az EU-ba, és ezzel új kötelezettségeket vállalt a cukorgyártás terén. Ne feledjük, amikor az alábbiakat olvassuk, hogy szőlőcukorgyár egyetlenegy volt az országban, az is kicsinek számított. A csatlakozást alku előzte meg, de azt nem egyenlő felek kötötték.

Kicsi, de mégis túl nagy
Az izoglükóz vagy szőlőcukor a csatlakozás idejére már fő terméke volt a gyárnak, miként az átállás a burgonyáról a kukorica-alapanyagra is rég lezárult. Ezzel a gyár gazdaságilag százféle módon indokolt, de számára mégis végzetes szakosodáson esett át. Miért? A szőlőcukorgyártást a cukorkvóta-megállapodás szabályozza, és Romá­niá­nak a csatlakozáskor rendkívül alacsony részesedést szabtak meg izoglükózból, mindössze évi 10 000 tonnát, holott a keményítőgyár kapacitása 46 000 tonnát tett volna lehetővé. Itt tehát felmerül a román tárgyalófél felelőssége is.
Meg voltak-e számlálva a gyár napjai? Az unióban négyéves átmeneti időszakot irányoztak elő arra, hogy minden cukorgyár eldöntse, megtartja-e a kvótáját, vagy lemond róla. Az üzemben akkor már az Eaststarch rendelkezett teljhatalommal. Fejlesztenie nem volt érdemes, a kvóta a teljesítőképesség alig húsz százalékát födte. Állítólag több kísérlet történt a kvótabővítésre, egy nemzetközi cég sokat elérhet. Nem tudni pontosan miért, de sejthető, a próbálkozások nem vezettek eredményre. Hiába jövős termék a szőlőcukor, hiába kiváló helyettesítője a cukornak, és hiába nagyobb az édességi foka, keserű ízt hagyott volt gyártói szájában. A termék versenyképes lett volna – állítja mindenki, de a kvóta elgáncsolt minden fejlesztést.
Persze, nem mindenkinek volt kiúttalan a helyzete. Az alkalmazottak csak az utcára kerülhettek, de a cég nem járt rosszul. Még a határidő lejárta előtt beszüntette a termelést, lemondott kvótájáról, és cserében jó pár millió eurót vágott zsebre. Az épületeket is eltüntette a föld színéről.

Ahol áll a bál
Ha túltekintünk a határokon, kiderül, a cég nagy játékos, sok vasat tart a tűzben. Magyar­országon például egy ötször akkora kapacitást kaparintott meg, de azt továbbfejleszti. Európa legnagyobb kukorica-feldolgozóját adták át Sza­bad­egyházán – adja hírül az Agroinform Hírszol­gálat 2006-ban. Két évvel később fejlesztésről számol be: "Zöldmezős beruházással épült bio­etanol-üzemet adtak át pénteken Szabadegyházán. A Hungrana Kft. a meglévő üzemét százmillió eurós beruházással bővítette, amelynek köszönhetően az eddiginél háromszor több, 150 000 tonna alkoholt tudnak évente előállítani." "Euró­pa legnagyobb kukorica-feldolgozó és Magyar­ország első bioetanolgyárát Gráf József agrárminiszter avatta fel." No és ki a beruházó? "A brit–amerikai Eaststarch és az osztrák Agrana csoport 50–50 százalékos tulajdonában levő Hungrana üzemében a két év alatt megvalósult beruházásnak köszönhetően napi 3000 tonna kukorica feldolgozása vált lehetővé. A fejlesztések során bővítették a keményítőt, folyékony izocukrot, alkoholt, takarmányt és bioetanolt előállító gyár teljes feldolgozósorát, megduplázták az izocukorgyártást, modernizálták az infrastruktúrát." Olvasom továbbá: a Tate and Lyle harminc gyára közül az egyik Szlovákiában virágzik, a másik Bul­gá­riá­ban. Viszont az Eaststarch tizenhárom gyárából ötöt időközben bezártak. Egy még újabb híradás arról szól, a magyarokat is szorítja az izoglükózkvóta, útjában áll a fejlődésnek. Emiatt Glatt­felder Béla EU-képviselő bírálta Dacian Cioloş mezőgazdasági biztost, amiért útjában áll a kvóta növelésének. "Az izoglükóz termelésének növelését Glattfelder szerint az teszi szükségessé, hogy a cukornak rendkívül magas a világpiaci ára. Európa a cukorreform következtében el­vesztette önellátó képességét cukorból – csak Magyarországon négy gyárat zártak be az öt­ből –, és kiszolgáltatottá vált a nagy cukorexportőr országoknak." Európa tehát javítani tudná versenyképességét, ha az olcsóbb szőlőcukorgyártást felfuttatná. Ennek ellenére az EU elutasította a javaslatot, és ezzel a foglalkoztatás fokának is árt. (Krónika, 2011. március 17.)
E vitákat a kézdivásárhelyi gyáracska nem érte meg, bedarálta a világpiac. Üresen áll még a telephelye is. Maradt helyén egy eladási iroda, ahol két utolsó mohikán őrzi a háromszázból a szűkszavúság nyílt titkát: a piac kell, a gyár nem, a pénz kell, de a keresetről gondoskodjék más. A bontás kapcsán a helyi közvélemény a bűnjelek eltüntetéséről beszél. Marad tovább a munkahelyek megszűntének feloldhatatlan traumája. A seb, melyen át egy régió életének egy része távozott, s amelyet egy beruházás gyógyíthatna. Ennek azonban se híre, se hamva.
Késő bánat, ebgondolat, de tanulság. És végül egy őszinte kifakadás, egy: "Rosszul választottunk. Ezeket csak a rentabilitás érdekelte, nem a munkahelyek megőrzése." Sőt, az a legkevésbé. Volt 1995-ben pár hónap rá, utána már eső után köpönyeg...