Képeslap a semmiből (Beszélgetés Márton Lóránttal)

Márton Lóránt: Amikor 1996-ban megjelent a könyv KAF amerikai költő-alteregójának verseivel, még főiskolás voltam, éreztem, ezek a versek nekem is, rólam is, nekünk is, rólunk is szólnak, és Fazekas Ernővel, Nagy Csongorral elkészítettük az első változatot. Ez akusztikus hangszerelésű volt, és vállaltan színészcentrikus. Három fiatal színész dalolta Jack Cole megejtő, elképesztő, fantasztikus verseit. Körülbelül ötven előadást ért meg, mostanában, miután elkészítettem az újabb változatot is, amely már koncertesebb, egyre többször gondolom, hogy érdemes lenne felújítani, az utolsó előadás ugyanis a sepsiszentgyörgyi világtalálkozón volt a Sugás-kertben.
– Az az előadás színház volt...
– Igen, három színész jelenítette meg a talányos Jack Cole-t. Ez egy másik forma, ebben már benne van az én zenei világom is. Engem Jack Cole verseiben a közvetlenség ragadott meg. Az, hogy bármilyen szögből is nézzük, van egy történet, amely olyan nagy versekben, mint a Minority Blues, rólunk is szól, hiszen a glóbusz nem haza, nem találjuk a helyünket ebben a globalizálódó világban. A Delta Queen című versben – az egyik kedvencem – meg is fogalmazódik, hogy "pengethetem gitárom / New Orleans messze még / Veszett szívem kitárom / Elsüllyedt nemzedék / Holnap tán újra hősök..." Igen, én hiszek ebben a Jack Cole történetét megfogalmazó prózaszövegben – amelynek bizonyos részleteit afféle összekötő szövegként használom –, meg is jeleníti azt a lassított mélybe hullást, amelyről a dalok szólnak. Benne van egy nemzedék kalandvágya is, de a kisebbségi lét is, amely Jack Cole amerikai hangfekvésében kap valami bizarr árnyalatot, mintha egy kaleidoszkópban kavarognának a világ kisebbségei...