Egészséges nemzetnek van csak jövője: Hatolyka

Gyepszőnyeggel borított, tágas udvaron emelkedik az egyházi tulajdonban lévő épület, mely otthont ad a hatolykai iskolának és óvodának.
Az óvoda egyetlen termében Fejér Imelda óvónő és tizenkét óvodás fogad. Nem túl nagy a terem, s ebben kellett mindennek helyet biztosítani. Mindennek, így a babaház-, a bábszínház-, építő- és tisztálkodási saroknak, a játékokkal megrakott polcoknak és mindennek, amire szüksége van a tizenkét gyereknek. Gondolom, nem volt könnyű...

– Minden reggel, így ma is – mondja az óvónő – reggeli tornával kezdtük a napot, aztán megbeszéltük az előző nap otthoni eseményeit, s miután jól kibeszéltük magunkat, következett a szabad tevékenység. Mindenik gyerek maga választotta meg, hogy melyik sarokba húzódik, mivel akar játszani. Miután kijátszották magukat, következett a román nyelv gyakorlása, éneket tanultunk, a Vine, vine primăvara (Jön, jön a tavasz) című dalt. Hogy milyen jól, azt azonnal bizonyították is a gyerekek, rázendítve a dalra.
– Amikor csak tehetjük – folytatta mondandóját az óvónő –, beiktatjuk a játékot, hiszen játszva könnyebben tanulnak. Szeret­nek, nagyon szeretnek játszani, szerepelni. Egyébként a szabad tevékenység során nagyon jól bizonyítják, hogy életük legfontosabb tevékenysége a mozgás, ami semmi mással nem pótolható. Látni, érezni, hogy mozgásaktivitásuk kísérője a minden iránt megnyilvánuló kíváncsiság, mely kétségtelenül segíti őket beilleszkedni a felnőttek által kiépített és működtetett világba...
– Milyen a kapcsolat a szülőkkel?
– Jó, érdeklődéssel követik gyerekeik fejlődését, igyekeznek együttműködni velünk, segítenek, ha kell. Egyébként is idevalósi vagyok, jól ismerem őket.
*
Az utolsó szünetre vonul ki az iskolások maréknyi csapata, így aztán nyugodtan beszélgethetünk Csorba Edit tanítónővel.
– A négy összevont osztályban – mondja – 14 gyerek jár – két első, öt második, két harmadik és öt negyedik osztályos... Ami a testnevelést illeti, heti két óránk van. Én tartom. Korábban volt szakos testnevelő tanárunk, de mert nem volt címzetes, megszűnt a hatolykai munkalehetősége... Nem könnyű tantárgy a testnevelés. Télen például ebbe a nem nagy terembe szorultunk. Van egy tornamatracunk, aztán egyéb semmi. Jó lenne, ha volna két-három bordásfal, egy bak, egy tornapad... Az önkormányzat, a falu támogatásából ezek kiestek. Így aztán a tornaórákon, ahogy tudtam, úgy igyekeztem a különböző izomcsoportok foglalkoztatására, fejlesztésére, igyekeztem fejleszteni ütem- és ritmusérzéküket, egyensúlyérzéküket a különböző statikus gyakorlatokkal – mérleg, híd, spárga –, dinamikus gyakorlatokkal, mint például a gurulófordulások, has- és hátizomgyakorlatok, na meg a játékokkal, természetesen, az adott lehetőségeinkhez mérten. Na de itt a tavasz, s egy kicsit fellélegzünk. Tágas udvarunk van, ahol a gyerekek gyakorolhatják a futást, ugrást, dobást, játszhatnak futó-, fogójátékokat, gyakorolhatják a különböző váltóversenyeket, labdás játékokat (labdát tudnak hozni, ha a szükség úgy kívánja). Az udvaron tehát jobban kibontakozhatnak. Na persze, nagy sportjátékokra a kis létszám és az ezen belüli nagy korkülönbségek miatt nem adatik lehetőség. Így aztán nem tudtunk és nem tudunk részt venni az iskolás versenyeken... Higyje el, szívesen mennék, vinném a gyerekeket, mert tudom, kell a verseny, ha azt akarjuk, hogy eredményesebb legyen a munkánk, melyre önként vállalkoztunk.

– Terve, álma, vágya?
– A jövőben is megmaradhasson az iskola. Ehhez tizenkét gyerek kell, félő, hogy nekünk csak tizenegy lesz. Szomorú.
És elgondolkoztató. Hosszú csend következett. Közben elindultunk az udvar felé. A kijárati ajtó mellett egy táblán, melyet a tanítónő helyezett oda, Albert Camus francia költő idézetére figyelek fel: "Felelős vagy azokért, akik megbíznak benned."
Meggyőződésem, a két hatolykai pedagógus nagyon is érzi s vallja Camus igazát. De arról nem vagyok meggyőződve, hogy az iskolához valamilyen formában kötődő mások is érzik, vallják ezt az aranyigazságot.