Az egyenjogúság iskolái

Az új tanügyi törvénynek – az alkalmazási utasítások kidolgozása és jóváhagyásuk még várat magára – okvetlenül a javára írom, hogy az említett igény már jelentkezett. Mi sem természetesebb annál, hogy egy tannyelv és közösség köré szerveződő tanmenet intézményileg is saját lábára kívánjon állni. Aki volt vegyes iskolában diák vagy pedagógus, annak nem kell magyarázni, hazai viszonyok közt milyen leértékelődést jelent, ha alárendelt, örökös alkalmazkodási kényszerben sínylődő kisebbségi tagozatra jár az ember. A nagy felhajtóerőt, melyet a magyar osztályközösség, a társak élménye, az anyanyelvi ismeretszerzés jelent, bizony jócskán csorbítja a vegyes iskolák írott vagy íratlan szokásrendje, mely örökös második helyre ítéli a nem többségit minden, az iskola közösnek számító terében vagy akciójában.
A diktatúra idejének kétségbeejtő, nyíltan elnyomó állapotai mára ugyan megszűntek, de a vegyes osztályok (tulajdonképpen a magyar osztályfőnöktől való megfosztást jelentették), a kisebbségi nyelvhasználat leplezetlen tilalma (az osztályterem falai közé szorult, de még ott is korlátozták), a magyar közösségképződés, vezetőválasztás, szülői tevékenység akadályoztatásának és egyebeknek az emléke máig fáj, mégpedig pontosan azért, mert a magyar különlétet szegregálta. Azaz elgáncsolta pozitív nevelőpotenciáljának kibontakozását, és előnyeit mesterségesen hátránnyá változtatta. Mintegy büntette a védelmet és előnyt, melyet különben jelentettek vagy jelenthettek volna. E fonák mechanizmus, mely a természetes állapotot, két nemzet egymás melletti létét fonákjára fordította azáltal, hogy az egyiknek jogtalanul fölényt biztosított, a kisebbséget meg jogfosztotta, persze a beolvasztó állampolitika fegyvertárához tartozott – ezért is furcsa, hogy ma is ily fennhangon meri valaki hamis jelszavait hangoztatni.
Ami iskoláinkat illeti, a rendszerváltás után tagozataink helyzete valamelyest javult, a magyar igazgatóhelyettestől, a külön rendezvények megtartásától stb. már nem fosztják meg őket, viszont mi sem természetesebb, hogy a másodrendűség érzését máig generáló további tehertételektől is meg kívánjuk őket szabadítani. Az önálló magyar iskolák megalakításának terve a lehető leglegitimebb törekvés, amit el lehet képzelni, és a tömbben élő székelység is csak támogathatja a kevésbé szerencsés régiók magyarságának, szülőknek, diákoknak és tanároknak e célját.
Az egyenjogúság érzete és tudata csak egyenlő feltételek mellett felnövő emberekben alakulhat ki. Ahol arra igény van, ott egy önálló román és egy önálló magyar iskola baráti viszonya a helyes modell, nem a lejáratott kényszermegoldás, a tagozatosdi.