Isztambul, a vízről nézvést (Újabb keletű keleti utazások)

Előző utam alkalmával késő esti hajókázásra vállalkoztunk. Akkor Isztambul százezernyi, szemmel be sem fogható karácsonyfa-díszítmény és villogva sziporkázó csillagszóró rengetegeként hat. Akkor erős és hideg szél csapkodta a hajó fedélzetét, fel is szedtem egy jóféle, itthon kikúrált hűlést. Most a tengervíz párájával szelídített, szűrt napfényben csodálhattuk a hét dombra és ezek mögé telepített, tizenötmilliós óriásváros szépségét.

Hajónk egy viharvert tragacs — ez bérelhető a legolcsóbban —, olyan tengerészmúzeum-féle vízi járgány volt, ütöttkopottságát többszöri átfestés takarta. Beszálláskor — több mint százan voltunk — csapatokra bontva vezényelték át az embereket a hajó másik felébe, hogy a meglehetősen nagy tengeri sajka egyensúlyát fel ne borítsuk.

Alattunk a sötétlő vízben medúzák rajai lebegtek. A legszembeötlőbb látvány az Aranyszarv-öblöt átkötő Galata-híd. Ennek — a hatalmas forgalom, a bazársor és az emberfolyam mellett — mint csipkézett díszítését láthatjuk a tengeri horgászok százait, akik az arasznyi méretű, pikkelyes halakat a híd magasságából lelógatott horgászzsineggel fogják ki. A vízben a halrajok szabad szemmel is láthatók, és minden bizonnyal a sűrű hajóforgalomról a tenger vizébe pottyantott táplálékhulladék vonzza őket e számukra végzetes helyre. Van eset rá — éppen tanúi voltunk —, amikor a híd közelében surranó hajót akasztja meg a horgász, s nem bírván ekkora méretű hallal, a kollégák derűje közben szakítja el a nejlonzsineget, amely azért mégsem hajókötél vastagságú. A hídfőnél ugyancsak egy ócska, a vízen libegő bárkában vasrácson, illetve parázson sütik az arasznyi halakat, fűszeres illata a halevők rajait vonzza erre a helyre, felhasított fél veknibe szorítja a szakács a sült halat, miközben az árát gyakorlott mozdulattal egy tálba hajítja.

A halnézésnél viszont sokkal érdekesebb a hatalmas város elénk táruló panorámája, amelyet ennek egyik szárazföldi pontjáról sem lehet ilyen remekül látni.

A látvány Mikest is megbabonázta, aki előbbi, Fekete-tenger parti szálláshelyeikről — Büjükdere, Yeniköy, Beykoz — nem írt nagy elragadtatással, de a Boszporuszt dicsérete révén az egekbe emelte.

,,...Ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk, a Fekete-tenger zúgását jól halljuk. Azok a rettentő nagy sajkák előttünk mennek el a Fekete-tengerre. Ilyen kanális nincsen az egész világon talán: ennek a széllye mindenütt vagyon egy ágyúlövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végén egy nagy tenger. Hol lehetne másutt ilyen kanálist találni?"

Beder Tibor az alkalomra szerkesztett igen hasznos úti füzetében jó földrajztanárként és avatott tollforgatóként a város mellett a Boszporuszról is olyan tudnivaló-sűrítményt közöl, amelyre csak rá kell helyezni, mint egy óvodáskorú gyermeknek a szemmel vagy fotografáló géppel kivágott képeket, s feledhetetlen csatornaképet visz emlékezetében vagy a digitális gépben magával. Ki a tudományok világában jártasabb, ezt kiegészíti már a bibliai vagy a tudományos-fantasztikus világhoz tartozó feltételezésekkel, azzal az özönvízelmélettel például, amely szerint a két kontinens közötti szárazulat egy földtörténeti kataklizma során beszakadt, s az Atlanti-óceán magasabb vízszintje többszörös Niagara-szerű vízeséssel rázúdult a mélyebb vízszintű fekete-tengeri térségre, magával sodorva és ellepve az ottani virágzó településeket. Beder Tibor az Aranyszarv-öböl eredetét földrajzosként azzal magyarázza, hogy az Ur-Halic folyóvölgy alsó szakasza a harmadkorban lesüllyedt, s a meder meg a völgy egy tenger nyúlványává alakult át. Tény, hogy az Aranyszarv a világ egyik legszebb öble, száz-kétszáz méteres sziklapartjaival megigéző a szemünket legeltetni rajta. Itt most nem a tenger zúgását, hanem a hatalmas város tompított, a tenger hangszűrőjén átpasszírozott dübörgését hallani.

A Fekete- és a Márvány-tengert összekötő és Európát Ázsiától elválasztó szoros — mondjuk Beder adatai után — 31,7 kilométer hosszú. Európai partvonala 46, az ázsiai 34 kilométer. Mélysége 30—120 méter között váltakozik. Legnagyobb szélessége (Büyükderénél) 3600 m, a legkisebb Rumeli és Anadolu Hisar között, csupán 660 méter, itt veretett hidat i. e. 513-ban Nagy Dareiosz perzsa király, itt keltek át 1096-ban az első keresztes hadak.

A Boszporusz görögül marhagázlót jelent, a monda szerint ugyanis a féltékeny Héra itt változtatta Zeusz szerelmét, Jót tehénné. A szépséges lány üde fiatalként merült az ázsiai oldalon a gázló vizébe, s az európai partra tehénként érkezett meg. Beder nem mulasztja el a monda kapcsán elmondani, hogy már abban az időben sem kedvelték az Ázsiából érkezőket — így bennünket, magyarokat sem —, s azóta is számtalanszor visszaküldenének oda, ahonnan jöttünk. Példaként Mikest és társait állítja képbe, akiknek eddig kellett bujdosniuk, hogy életüket megmentsék.

A Boszporusz vizéről, kétségtelen, a leglátványosabb néznivaló a Galata mellett a két, hatalmas magasságban lévő kábelhíd, amelynek tartó huzalkötegei lentről vékony cérnaként hajolnak gyönyörű ívben. A rajtuk több sávon haladó autóbuszok ebből a távolságból olyan játékkocsiknak tűnnek, mint amilyent Peti unokám szokott magának ajándékként kikövetelni.

1973-ban itt épült meg az akkori időben a világ legnagyobb kábelhídja. A híd feljárataihoz hatvan kilométernyi utat építettek, ez a többemeletes házak fölött szalad rá a 64 méteres vízszint fölötti hídra, melynek teljes hossza 1560 méter, középső ívnyílása 1074 m. Hat forgalmi sáv vezet át rajta. El lehet képzelni, mekkora a terhelése, amikor hat forgalmi sávon folyamatosan dübörögnek át rajta a gépkocsik ezrei.

Öt kilométerrel északabbra épült egy másik híd is — japán—olasz—török közreműködéssel —, amelyet 1988-ban adtak át. Ez 1090 méter hosszú — 16 méterrel hosszabb, mint az előző —, nyolc forgalmi sávval, negyvenméteres szélességgel, űrmagassága ennek is 64 méter.

Többször jártam Isztambulban, s tapasztalataimra, a tömeghangulatra alapozva állíthatom, hogy a kirándulásszervezőknek a tengeri hajózást nem szabad a programból kihagyniuk. Innen, lentről, mint valami kék alapszínű nyomtatványra rajzolt ábrákról, a hatalmas kiterjedésű város nevezetességeit egyszerűbb szemügyre venni, arányaikat, méreteiket érzékelni, mint közvetlen közelségből. Az élmény úgy lehet teljes, ha előbb a panorámaképet rögzítjük, majd a helyszínen a részleteket rávisszük a víz tükréről látott emlékképre. Persze, ennek a fordítottja is igaz, a tengerről — illetve a tengerszorosról — újra egybe lehet nézni a közvetlen mozaikképeket.

A tengeri kirándulás arra is jó, hogy tökéletesen ellensúlyozza, semlegesíti a szárazföldi infernális forgatagot. Nyugalom, csendesség párállik a víz felől — ha éppen nem háborog a tenger —, s ez az emberi arcokról is leolvashatóan villódzik, mint a víz lágy és sima hullámzásának arcokra vetülő vibrálása.