Arcok, sorsok, emberek (Megjegyzések Ritók Lajos szénrajzaihoz)

Mond­hatnánk, válogatott szénrajzait, hiszen honlapján számtalan, a kiállításon nem látható portré is található, mutatva, hogy a művész egyik fontos érdeklődési területe az emberi arc... Méghozzá az öreg emberek arca. Mintha az erdélyi történelem elevenedne meg ezeken a kifejező, sokszor megrendítő, máskor viszolygást, szánalmat, sajnálkozást keltő, nagyon sokszor mélakóros emberi arcokat felmutató portrékon. Ezeket az arcokat a művész nem véletlenül – Ritók portréin nincsenek véletlenek, mindenki sorsának foglya – nevezi lélekaktoknak is, felmutatják a mögéjük, köréjük, beléjük képzelhető emberi sorsokat. Az arc – a lélek tükre. Szenvedő, mélabús, kissé megzavarodott, töprengő, a változhatatlanságba belenyugvó arcok követik egymást. A nyugtalanító s szándékos monotónia a történelemre utal vissza, azoknak az embereknek a történetére, akik az erdélyi, közép-kelet-európai történelem tektonikus mozgásai közepette képtelenek voltak változtatni lehetőségeiken, sorsuk csapdájába estek, ahogyan a közösség sorsa a történelem csapdájába.
A kör bezárul, maradnak a megbántott, az örökké szenvedő, kitárulkozó, védtelen arcok. Nem véletlen, hogy senki nem mosolyog, senki nem örvendezik.
"Ami igazából vonz, az az idős emberek arca – mondja vallomásában a művész, s ennél pontosabban nehezen lehetne megfogalmazni szándékait, ars poeticáját. – Azoké az embereké, akik már átmentek az élet rostáján, az életüket szinte leélték, sorsukat betöltötték."