Tavaszváró Futásfalva

Kisütött a nap, rá lehetett hajtani a bogárhátú földparcellákra, és szólt a belülről érkező parancs: a földbe kell tenni a pityókát. Sok száz székelyföldi falu lakossága kénytelen visszatérni a földhöz, mely ezelőtt is eltartotta elődeinket. Futásfalván csak ott maradt puszta a határ, ahol a lapos helyeket kiállta a víz. Torja felől vadkacsák és kontyos fekete-fehér bíbicek szedegették a nekik való falatokat az apadó vízből. Ilyen dologidőben csak délután tudja megszólaltatni a falut a riporter.
Névadási magyarázat
Ki volt Reményik Sándor, és miért róla nevezték el a falu iskoláját? – tettük fel a kérdést több falubelinek, s bár restellték, a megkérdezettek közül feleletet senki nem tudott adni. Azt ugyan megjegyezték, hogy "az sem lett volna baj, ha egy helyi tanítóról vagy éppen a falu két jeles vértanú papjának, Bardócz Mózesnek vagy Páll Gyulának vette volna fel a nevét az iskola." Nos, ezért kérdeztük meg a névadás kezdeményezőjét, az iskola akkori helyi igazgatóját, Bede Máriát. Mint elmondta, nemcsak a futásfalvi tanulók által igen gyakran szavalt Reményik-versek, hanem maga a költő is a magyar megmaradás jelképeként jelent meg a magyar faluközösségek lelkében. Kell-e több magyarázatként?
Dezső Árpád tanító maréknyi gyerekkel foglalkozik. Elmondta: nagyon megcsappant a tanulólétszám, megszűnt a felső tagozat, iskolabusz hordja Torjára a felsősöket. A terjedelmes épületben csupán két osztályból szűrődik ki az élet zaja: az összevont osztály kisiskolásai és az óvodások terméből. Szinte félünk a gyereklétszám felől érdeklődni, mert lehangolóan kevés az elemista, s ha így megy tovább, könnyen felszámolhatják a falu ősi iskoláját! Nem olyan veszélyes még a helyzet – folytatta a tanító, aki egyébként Fu­tásfalva szülötte –, mert van tizenhét óvodásunk, akit Gál Ibolya kolléganő oktat, néhányan ősszel első osztályba lépnek. Lehet, hogy öt kisegítő csoportos bevonul elsősként, és csak a három negyedikessel csökken majd a létszám. Lehet, hogy jövőre is megmaradunk... – fejezte be a tanító. Nem reményvesztetten akarunk távozni az iskolából, így lehet, találó is a valamikori névadás: Reményik erőt sugalló emberi tartására itt valóban szükség volt, és ma is szükség van!

Kapaszkodók
– Láttam a mezőn, hogy jön a Háromszék kocsija, integettem is, de nem vettek észre – mondta Bene Róbert, régi ismerősünk, aki többek mellett szülőfaluját képviseli a Torja köz­ségi tanácsban. Tőle érdeklődtünk, vannak-e jelei annak, hogy él Futásfalva, hogy bármerről is fúj a szél, itt a Zarándok-hegy alatt élnie és halnia kell a falu népének, kapaszkodnia az utolsó szalmaszálba is, hogy megteremthesse maga számára a továbbélést. Ehhez kell kitartás, kemény lélek és buzgó katolikus hit.
– Torja községvezetése a támaszunk közügyekben – mondta a képviselő. – Annak az alig 2,8 km hosszú bekötőútnak az aszfaltozására áhítozunk, mely a községközpontot összeköti a futásfalvi aszfaltozott műútszakasszal. Ha hely­re­jön az idő, mert már nagyon várjuk az igazi tavaszt, két helyen, Alszegben és a Kollektív utcában megkezdjük két híd építését, hosszú sáncot kell lemélyítenünk, és mivel itt a mező valóságos éléskamrája a falunak, halaszthatatlanul fel fogjuk javítani a mezei dűlőutakat. S mert van több olyan alkalom, amikor élet költözik a kultúrotthonba, az idén folytatni kellene az épület tetőzetének felújítását. Pályáztunk a főjavításra, de ha nem nyerünk, akkor lesz létjogosultsága az önerőnek, a kalákának. Azt reméljük, hogy megnyerjük a megyei tanács ismert fele-fele típusú pályázatát, s az anyagi alapokból legalább kicseréljük az épületen a nyílászárókat. A közelben lévő iskolaépületből be akarjuk kötni az ivóvizet a kultúrotthonba. Ezek a falu továbbélését szolgálják, nem?

Előkerül a kantárosfazék
Kiterjedt a falu határa. Aki egy keveset is konyít a talajféleségekhez, láthatja, hogy hatalmas erdőket irtottak ki itt a régiek azzal a céllal, hogy mezőgazdasági területet nyerhessenek. Lenn, a Nagyút mellett a csernozjom talaj játszik feketében, s ahogyan haladunk az erdő felé, megjelenik az egykori tölgyerdők alatt képződött csokoládébarna, majd pedig magasabban, a bükkösök alatt kialakult, tápanyagban egyre szegényesebb szürke podzol.
– A baj az – magyarázták a pityókaültetésből hazatérő gazdák –, a jó talaj nem elég ahhoz, hogy élni tudjon a falu, de még az esetleges megfelelőbb időjárás sem. Pénz kell oda, pénz gázolajra, a mezőgépek alkatrészeinek pótlására, olykor vetőmagra, műtrágyára, gyomirtóra és permetező szerekre... Na, és ez a dolgok nehezebbik fele. Aki bírja, küzd a földdel, aki nem, bérbe adja, vagy – és ez a szomorúbb – túlad rajta! Jegyezze meg: itt nincs helye siránkozásnak, a kiöregedő falu ki van téve a pusztulásnak, javai veszélyben. Itt a fiatalságnak is ki kell mennie a mezőre, ki is megy, mert meg kell barátkoznia a mezei munkával, ekkora munkanélküliség soha nem volt. Az egész falu a mezőn... Ilyenkor előkerül a kantáros fazék, ételt kell vinni a mezőre, mert nagy a határ, messze a falu. Ha kedvez az idő, dolgozni kell, nincsen arra idő, hogy hazaballagjon a nép. Az olajjal készített zöld fuszulyka hidegen is fáin étel! Ilyen szerencsénk, mint a pityóka árának a javulása, rég nem volt, bár az idén is lenne részünk belőle.

– Milyen ez a vetőkrumpli? – kérdeztük Bajka Antal kistermelőtől. Sógorával, megrakott szekérrel készült a mezőre, a Kihágó mezőrészre. Elmondta, ők kalákás módszerrel dolgoznak: egy nappal előbb ő segített pityókát ültetni a sógorának, most a sógora neki segít földbe tenni a gumókat.
– Nekünk minden évben nincsen módunk arra, hogy pénzzel vetőmagpityókát vásároljunk. Elültetjük mi az első, a második, de van úgy, hogy még a harmadik szaporulatot is. Megadjuk a földnek azt, ami módunkban áll, és a többit a Jóistenre bízzuk. Futásfalvának hiába van jó mezeje, nem nagybani pityókatermelő falu. Nin­csenek itt nagy farmerek. Most éppen az volt a gond, hogy jó a pityóka ára, de kevés a felesleg a faluban. Megesett, hogy egy-egy családnak pityókát kellett vásárolnia. Lehet, hogy a tavalyi helyzetből tanultak a termelők, s az idén nagyobb területbe kerül burgonya...

Amikor a fagy szedi le a gyümölcsöt
Györgyjakab Zoltán régi ismerősünk. Pálinkafőzésbe mifelénk csak az a férfiember kezdhet, aki józan, és megállja a helyét. Ehhez a mesterséghez megbízható emberre van szükség. A futásfalvi főzdénél nincs helye a nyeletlenségnek, a részegeskedésnek, a munkához komolyság kell. A futásfalvi pálinkának jó is a híre a térségben, amit csak így lehet megtartani. Jelezték már a faluban, hogy éppen látogatásunk napján indult meg a főzés.
– Amolyan vegyes és maradék cefrének gyújtottunk be – mondta Györgyjakab Zoltán, akinek felesége is besegít az indulásnál. – Ha volt is egy-egy helyen jobb termés a tavaly, nincs ok örvendezésre, mert a sok eső miatt nincs elegendő cukortartalma a gyümölcsnek, kevés pálinka főtt belőle. Megesik az is, hogy ha nagyon korai a tavasz, a fagy szedi le a gyümölcsöt. Harmadszor indulok újra a főzéssel, mert egy végbe eléggé nehéz vinni ezt a munkát.
Három fiatalember készítette a tűzrevalót: nem keményfa kell ide, mondták, cándra, léc, mert lángra van szükség, hogy nyalja az üst fenekét. Nagy az edény, háromszáz liter nyersanyag fér bele.

Mit kongat a futásfalvi nagyharang?
– Most éppen azt, hogy dél van, dél van! A nagyharang szól – mondták –, húzzák a delet. Itt nagyon vallásos a nép. Az elmúlt vasárnap is teli volt a templom. Megemlékezést tartott a plébános úr. Ő semmiről sem feledkezik meg, nem hagyna ki még véletlenül sem egy évfordulót. Egy héttel ezelőtt volt papunk, Bálint Lajos halála évfordulójára, emlékére kongattuk meg harangjainkat.

Tifán Lajos plébános két évtizede szolgálja a futásfalviakat

– Vasárnap Nm. Bálint Lajos (1929–2010) érsek halálának első évfordulójára emlékeztünk – tájékoztatott t. Tifán Lajos plébános, és beinvitált a példásan rendezett, bensőséges hangulatú templomba. Ennek emlékére celebráltuk az ünnepi szentmisét. A rendszerváltás utáni Erdély római katolikus főegyházmegyéjének első érseke volt, 1962 és 1968 között pedig futásfalvi pap, elődöm. A jobb oldali mellékoltár és a diadalív között gyászsarkot rendeztek be, fekete terítőkkel. Közepén berámázott képen az érsek látható, amint átveszi a püspöki gyűrűt II. János Pál pápától.
Bálint Lajos, az erdélyi főegyházmegye első érseke 1929. július 6-án Csíkdelnén, székely család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát a csíkszeredai katolikus gimnáziumban, teológiai tanulmányait – hároméves katonai munkaszolgálattal megszakítva – Gyulafehérváron végezte. Márton Áron püspök szentelte pappá 1957. április 28-án. Segédlelkész volt Sepsiszentgyörgyön, plébános Futásfalván, Csíkszentdomokoson és Szé­kelyudvarhelyen. 1981-ben novai címzetes gyulafehérvári segédpüspök, 1990-től megyés­püspök, 1991. augusztus 5-től a főegyházmegye első érseke lett. 1993-ban súlyos betegsége miatt lemondott, nyugdíjas éveit Marosfőn, majd Székelyudvarhelyen töltötte. Érseksége idején az ő áldásával szerveződtek újra az egyházmegye katolikus gimnáziumai, az egyházmegyei Caritas, jelentős figyelmet fordított a szórvány- és a cigánypasztorációra, ő hívta az országba Kalkuttai Teréz anya nővéreit, számos templom építését segítette.