Kampány és statisztika

Hetente jelentik például – módfelett diadalittasan –, hány új munkaszerződést kötöttek az új munkatörvénykönyv életbe lépése, az ellenőrzések beindítása után. Most éppen 170 000-nél tartunk, és ez akár örvendetes lenne – ha nem tudnánk, tavasz van, ilyenkor indulnak be az építkezések, számos más ágazatban most kezdődik a munka, és a munkahelyek számának növekedésében ez is szerepet játszik. Az új jogszabály közvetlen hatása így korántsem oly nagy, mint azt a munkaügyi tárcát ideiglenesen irányító Emil Boc kormányfő ecseteli. Meg aztán mélyen hallgatnak arról is, hogy a Nemzetközi Valutalappal kötött újabb megállapodás szerint az állami ágazatban további leépítések várhatóak idén, és azzal sem dicsekednek, a vállalkozásokat ösztönző intézkedések hiányában – a válság kezdete óta csak beszélnek erről, de úgy tűnik, a társadalombiztosítási járulék csökkentéséből sem lesz semmi egyelőre – hány cég ment csődbe, és kényszerült elbocsátani alkalmazottjait vagy azok egy részét.
Hasonló fenntartásokkal viszonyulhatunk a jó előre beharangozott, múlt héten hivatalosan megerősített recesszióból való kilábaláshoz is. A 0,6 százalékos gazdasági növekedés, persze, lehet az éledezés jele, de túl kicsi ahhoz, hogy érzékelhető legyen – szemben az infláció elrugaszkodásával, az üzemanyag-, az élelmiszerárak megállíthatatlannak tűnő emelkedésével.
A makrogazdasági mutatók enyhe javulására építkező propaganda vélhetően egy jól kidolgozott stratégia első része, amellyel a hatalom a választások előtt igazolni szeretné korábbi intézkedéseinek szükségességét. Következnek majd a híd-, út- sportteremavatók, és végül, várhatóan jövő évben, kis mértékben emelik majd a nyugdíjakat, béreket is (persze, csak olyan arányban, amely az inflációt sem fedezi). De vajon sikeres lehet-e a statisztikára, szemfényvesztésre épülő stratégia, ha közben mindannyian tapasztaljuk: szegényebbek vagyunk, kevesebb a pénzünk, és egyre többet fizetünk a mindennapi betevőért?