Kinőtték a helyiipart (Magánosítás honi módra) – 2.

Fegyveres önvédelem
– Két évig viselte kinevezett vezetőként a tisztséget. Mit sikerült elérnie?
– Bizonyára emlékszik, Iliescu "bátyánk" azt ígérte ’90 januárjában, hogy márciusban választásokat tartanak. Akik akkor az RMDSZ részéről felkértek engem – jelzem, az elsők közt léptem be én is –, mégpedig Szőcs Csaba, utódom a polgármesterségben, dr. Boga, dr. Szabó Zoltán és mások, a kézdivásárhelyi választmány vezetői, hogy legyek ideiglenes városvezető, ők is úgy gondolták, a megbízatás pár hónapra szól. Arra hivatkoztak, felmérték, hogy engem akarnak az emberek. Én már akkor a gyárba vágytam vissza. Nos, három hónap helyett két év lett belőle, míg a választásokat valóban kiírták.
– Nagyobb terveknek nem kedveztek az idők...
– Költségvetés nem volt, a pénzek eltűntek, éltünk, amiből tudtunk. Habár lett volna, mit tenni, nagyobb városfejlesztési tervek nem készültek. Arra kellett vigyázni, hogy a város nyugalmát, egyensúlyát őrizzük meg. És ez sikerült. Állandó kapcsolatban az emberekkel a rendőrséget újból létrehoztuk. A korábbiakat, akik nem odavalók voltak, ki kellett utasítani, és helyettük újakat kértünk.
– Magyarokat sikerült-e behozni?
– Utóbb igen. Meglátogatott néhai Ar­deleanu megyei rendőrparancsnok, hogy megbeszéljük a problémákat. Mondtam, szeretnék egy magyar parancsnokot a városba, a rendőrség felállítását, mert semmi nincs.
– Nem létezett egyáltalán?
– Mi a forradalom napjait úgy éltük meg, hogy bárki ránk törhetett volna, nekünk semmi védelmünk nem volt. A berecki laktanyának volt egy velünk nem rokonszenvező parancsnoka, az embereivel vagy kétszer bejött, de úgy mozogtak, mintha le akarnának tartóztatni. Első napokban a művelődési ház előcsarnokában működött egy ideiglenes vezérkar Incze Laci bácsival – Isten nyugtassa! –, onnan szerveztük, amit lehetett. A bereckiek géppuskásan és minden felszereléssel ott "nagyoskodtak" előttünk. Védtelenek voltunk.

Filmbe illő jelenetek
– Saját polgárőrséget nem hoztak létre?
– Annyira jutottunk, hogy lett. Volt egy ügyes karatecsoportunk, az felajánlotta, hogy segít. Hallottuk, a bíróságot fel akarják gyújtani, odaveszhetnek a telekkönyvek. Nos, a csoport vállalta, hogy elejét veszi. Ezzel kezdődött. Igen ám, de rájöttünk, akármilyen bátrak és jóakaratúak ezek a fiúk, ez nem elegendő. Tudvalevő, egy rakás pisztoly is eltűnt a rendőrség kifosztott épületéből, s elgondoltuk, ha ezek olyan emberek kezébe kerültek, bármikor tragédia származhat belőle. Úgy döntöttünk, a volt munkásgárda fegyvereit vesszük igénybe. Igen ám, de nagyon jó ismerősöm, igazgató, nem akarta kiadni, mondván, "ne forrófejűsködjünk". Hát én nem akartam forradalmat csinálni, de a település védelméről valahogyan gondoskodni kellett! Ez még a decemberi napokban történt. A kivezető utakhoz akkor kerültek a puskás csoportok, hogy a terroristákat és a rosszindulatú embereket távol tartsák. Őket aztán kocsival többször lejártam, vittük nekik a meleg teát.
– Sok jó szándékú ember jelentkezett önként?
– Ó, hát az nem igaz! Filmbe illő jelenetek voltak! No de Ardeleanura visszatérve, ő jó szándékúnak bizonyult, el kell mondanom, abszolút nem akart semmi egyébre rábírni. Látta, mit akarok, és hogy nem rosszban tapicskálok. Kérdezte, kit kívánok parancsnoknak. Egy N. nevezetűt akartak ideküldeni a megye másik sarkából, én megtudtam azonban, hogy iszákos. Küldje inkább Lévay Attilát, mondtam, aki akkor városi parancsnok volt, és ismertem, mert a felesége idevalósi. És Ardeleanu ideküldte, ő aztán a rendőrséget rendbe szedte. Amíg a gyárba vissza nem tértem, nem is történt semmi kivetnivaló.

Igazgatói vizsga, lazuló állami szerkezet
A választásokat követően Bokor Zoltán visszatért az akkor 250 alkalmazottat számláló Poliprodba, ahova, úgy tudja, nosztalgiából hívták vissza némely munkatársai, ugyanis "a gazdasági válság már kezdett megmutatkozni", a nexusok pedig sokat számítottak.
– A visszatérés nem ment olyan könnyen, előbb Bukarestben kellett versenyvizsgáznom a gépipari minisztériumban. Nem lévén főiskolai, csak gépésztechnikusi végzettségem, miniszteri engedéllyel tölthettem be az állást. Románul? Persze, jól tudok, és eligazodtam az adminisztráció berkeiben is. Visszatértem, és kezdtük a gyárat tovább építgetni. Annyira jól beindult az össze­dolgozás a traktorgyárral, hogy adott pillanatban már négyszázfajta alkatrészt gyártottunk nekik.
– A későbbi traktorgyári teljes csődnek semmi jele nem volt?
– Akkor még nem. A gyár gondjai 1993–94-ben kezdődtek. Már 1991-ben emlegették, hogy átszervezésnek vetik alá az ipari vállalatokat. A magánosítás azzal vette kezdetét, hogy havonta felhívtak Bukarestbe, a Griviţa üzem melletti irodaházba, ahol az ipar gazdasági kérdéseit beszéltük meg a miniszterekkel, igazgatókkal. Akik exportra termeltünk, nem tudtuk a pénzeket beszedni. Emlegették már, hogy a gyárakat át kell szervezni. Majd az átszervezés után beköpték, hogy következik a magánosítás. Ez alól, persze, mi sem bújhattunk ki. Amikor pedig már lépni kellett, elképzelésünk az volt, hogy a MEBO-módszerhez folyamodunk, az alkalmazotti kollektíva vegye meg a gyárat. Úgy 1994 körül lehetett.
– A piac felvette termelésüket, de a bevételek elapadtak?
– A termelés folyt, a kifizetések viszont akadoztak, a körbetartozás fojtogatott. Adott pillanatban a traktorgyártól nem tudtuk behajtani a tartozást másként, úgyhogy kész traktorokat hoztam el, amelyeket aztán eladtunk a Poliprod udvaráról a gazdáknak, akiknek kellett. Ez is egy módja volt a talpon maradásnak, a működés fenntartásának.

Sajátból saját
Az angol szavak kezdőbetűiből képzett szóval jelzett privatizációs technika, a MEBO-módszer gondolata nem volt idegen a kézdivásárhelyi új gyárnegyed vállalatainak alkalmazottjai számára. Sok pszichés tényező, a valamikori kisvárosi patriarchális hagyományok tovább élése is kedvezett a gondolatnak, hogy ami a mienk, mert itt van, azt vegyük is meg, de azt segítette volna elő a két-három évtizede alakult ipari munkaközösségek viszonylagos kiforrottsága, a korban még uralkodó kollektivista személet. A platformon dolgozó szakirányítói csoportok tájékozottsága a kilátások felől persze alaposabb volt a közemberénél, de köztük is akadtak, akik a tőkés funkcióváltás kockázatát vállalták volna. Nem véletlen, hogy a lehetőséggel a gyárnegyed több vállalatában éltek is, s a konfekcióiparban és a keményítőgyárban, de részlegesen másutt is sikeresen alkalmazták a magánosítás e módszerét. Érdemes – szigorúan összevetve a különféle cégek gazdasági helyzetét és tapasztalatát –megvizsgálni, miért bizonyult járhatónak eme út némelyek, miért hozott kudarcot mások esetében. A Poliprodban nem haraptak rá:
– A MEBO-rendszerű privatizálás szerintem sikerült volna nekünk, de önrész is kellett volna hozzá. Ezért közgyűlésen megbeszéltük az emberekkel, bankkölcsönt veszünk fel, annak részleteit bizonyos ideig húzzák tőlünk, de vegyük meg a gyárat. Megérdemelte volna az üzem, meg a hagyományai! Meg az a sok jó szakember, akivel akkor rendelkeztünk. Meg­oldható lett volna szerintem. De a gazdasági válság már megijesztette az embereket, és nem vállalták fel a bankkölcsönt, vissza kellett hát táncolnunk.

Potom áron
A fordulatot végül az 1998-as év hozta el a gyár életében, amikor is az magánkezekbe került. A traktorgyártás az utolsókat rúgta.
– Addig hogyan próbáltak meg talpon maradni?
– Többeknek dolgoztunk, a sepsiszentgyörgyi Carpaţi Universalnak például, mely aztán a vevők egyike lett. Akkor ismerték meg a gyár adottságait, szerszámraklapokat készítettünk nekik a matricák alá. Akkor jött meg az étvágyuk. De mi erről nem tudtunk. Nálunk jelentkezett viszont egy francia gyáros, mert 1998 elején meghirdette az Állami Vagyonalap a céget. Jelzem, a Poliprodot a tőzsdén nem jegyezték. A francia, a Renault egy bedolgozó cégének tulajdonosa nem a hátunk mögött intézkedett, korrekt módon velünk kezdte az ismerkedést. Együtt mentünk Bukarestbe az Állami Vagyon­alaphoz, de ott olyan feltételeket szabtak, az árat annyira felsrófolták, az adósságainkat is törlesztenie kellett volna, és még beruházás eszközlésére is kötelezték volna adott időre, hogy végül elállt a tervtől. Kiebrudalták. Azután kaptam értesítést, hogy a céget megvette a Toolexim, melyről korábban nem is tudtam. Ezt a szentgyörgyi céget a Car­paţi Universal emberei, Olosz Gergely, Burján Árpád, Fehér László, aki igazgató lett utánam, és a magyarországi Eger­ben bejegyzett Gyegép Kft. hozta létre. Engem pedig értesítettek, hogy megbízatásom lejárt, adjam át a feladatkörömet, és mehetek. Rosszul­esett, 16 éves korom óta dolgoztam e kötelékben. Egyedül Olosz Geri kért bocsánatot tőlem – ő is utólag. Aztán három év múlva mentem nyugdíjba, két becsületes ismerősömnél még dolgoztam három évet a Dacia-szervizben. Jaj, igen, szinte hihetetlen, de három Dacia áráért vették meg a Poliprodot. Egy jól felszerelt, három hektáron fekvő gyárat. Hogyan? Hát akkor még nem létezett a mai szabályozás és ellenőrzés... Azt mondta egy ismerősöm: miért nem jöttél hozzám, adtam volna kölcsön, és vetted volna meg te! Mi történt később? Mikor aztán a Toolexim megunta a gyárat, miután egy rakás olyan gépet, melynek még a környéken sem volt párja, például egy 14 mm vastagságig vágó ollót, egy 25 tonnás prést, a sok, Brassóból elhozott matricát és gépet, mind ripityára vagdalták, és eladták a keresztúri szerszámacélgyárnak ócskavasként, a sok jó szakember pedig szétszéledt, vagy az ingázók otthon maradtak, mert inkább vállalták a gazdálkodást, nos, akkor eladták a gyárat. És ki vette meg? Ugyanaz a francia, aki korábban is érdeklődött iránta. De más gyárat vehetett kézhez persze. Hol volt már a sok jó szakember, akikre olyan büszke voltam? Apák és fiaik, akiket a Gábor Áronban képeztünk ki? Akikkel olyan földegyengető gyalut tudtunk a 650-es traktorra előállítani, amiből a háború utáni Irán annyit rendelt, hogy nem győztük gyártani! Dolgoztunk a hadseregnek, tanktalpakat munkáltunk meg. Vagy DAC teherautókra szerelhető hóekéket gyártottunk sorozatban, melyeket az országos útosztályok tőlünk rendeltek meg, miután megnyertük a versenytárgyalást!...