Hová, merre ballagnak?

Minden előzetes híresztelés dacára menni fog a dolog, szép lesz, emlékezetes, könnyes, álmokkal és fogadkozásokkal teli. És a szülők is kiheverik az eseménnyel járó anyagi erőfeszítéseket, hiszen egyszer ballag az ember fia, lánya.
Az egyetemi-főiskolai iratkozás vagy felvételi útmutatója a többség számára már régen kinyitva kísért. Senkinek sem könnyű eligazodni benne, dacára annak, hogy egyre több felső­oktatási intézmény tartja fontosnak könnyen értelmezhető, vonzó formában tudatni az érdeklődőkkel, az életük első nagy keresztútjánál toporgókkal, miért is érdemes éppen őket választaniuk. Örömmel nyugtázhatjuk a lassan, de visszafordíthatlanul érvényesülő szemléletváltást is, hogy az egyetemválasztásnál a könnyű diplomaszerzésnél fontosabb az út vége, a képzés nyújtotta perspektívák. A felismerés, hogy az olcsón szerzett képesítés a legdrágább, hiszen utána emberi-szakmai válságperiódusokon át vezet az út annak a bizonyos helynek a megtalálásáig, amely állítólag majdnem mindenkire vár.
A pakliban viszont bőven benne van a külföldön való továbbtanulás lehetősége is, ami évről évre hangsúlyosabb trend. No meg annak a veszélye, hogy a kint tanulókat "elveszítjük". Hogy a külföldi tanulási, érvényesülési lehetőségek felülírják a hazatérés, a szülőföldön való érvényesülés késztetését. Súlyos dilemma ez szülő és gyermek számára egyaránt, még akkor is, ha netán látszólag képes feldolgozni a család szétszóródásának traumáját. Az egyre ténylegesebb globális esélyegyenlőség érvrendszerével csak versenyképes feltételrendszer biztosításával lehet vitatkozni, minden egyéb csak gyengítheti a hazahívó szó erejét.
Ők most elballagnak, elvárásokkal tele a világgal szemben. Joguk van hozzá, hiszen az a világ hívja vagy küldi el őket, amelyet mi, szüleik, nagyszüleik alkottak, vagy hagyták, hogy ilyenné váljék. A szeretet, a megértés, az elfogadás mellett ez volt, ez lett volna a mi feladatunk és felelősségünk abban a folyamatban, amelynek néhány napon belül becsöngetnek.