Kurtapatak utolsó kosárkötője

Kurtapatakon már csak a hatvannégy esztendős Benkő Adalbert (képünk) betegnyugdíjas űzi ezt az ősi kézművesmesterséget. Kis­gyermek korában édesapjától tanult meg kosarat készíteni, alig hétévesen veszítette el édesapját, de a kosárkötéssel egy életre eljegyezte magát. A szomszédjában lakó néhai Papp József nagyméretű kosarai ötven évvel ezelőtt készültek, ott állnak a csűrben, senki nem használja. Benkő Adalbert elmondása szerint régen több kosárkötő is élt a faluban, hosszú téli estéken a legkisebbtől a legnagyobbig kosarat fontak, de lassan sírba vitték a mesterséget, nincs utánpótlás.
A kosárkötőmester füles pityókás- és kenyereskasokat készít mogyoróvesszőből. 1989 előtt, a téesz idején leginkább kenyereskosarakat kötött, olyan hét is volt, amikor tíz kisebbet font, de az utóbbi időben látványosan megcsappant a kereslet a hagyományos füles kosarak iránt. A mesternek azért jelenleg sincs oka panaszra, megrendelője még mindig akad, legutóbb Esztelneken a dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Szent Rita Gyermekotthon részére készített kasokat. Nyáron a mezőgazdasági munkák miatt nincs ideje kosárkötéssel foglalkozni, de a szükséges nyersanyagot, a mogyoró- és fűzfavesszőt, illetve a kávának valót is akkor szerzi be, aztán otthon kiválogatja, télen fon, amikor amúgy sem lenne más dolga. Egy-egy kas elkészítése egy-másfél napot is felvesz. Arra a kérdésükre, hogy családjában nevelt-e utánpótlást, a mester elmondta: Gizella lánya valamikor nekifogott kosarat kötni, de miután férjhez ment, abbahagyta, így hát nincs kinek átadnia a kosárfonás mesterfogásait.
Benkő Adalbert eddig több száz kosarat készített. Kirakodóvásárokon, népi mesterek seregszemléjén soha nem vett részt, nem vágyik a hírnévre, kosarait leginkább falusfeleinek készíti, és annak örül, hogy még mindig van kereslet portékája iránt.