Ötszázötvenes délután

Szemerja nevezetességeinek bemutatásával kezdődött a délután, Kisgyörgy Zoltán oly izgalmas túrára vitt egy autóbusznyi, e városrész múltjára kíváncsit, hogy a néhai határfa avatásának kezdete is jócskán megcsúszott emiatt. Sebaj, maradt idő egy kis vitára, hogy valójában hol állott a Szemerja végét, Sepsiszent­györgy kezdetét – vagy fordítva, nézőpont kérdése – jelző faragott faoszlop, az idősebbek úgy emlékeztek, egy rég lebontott ház előtt, József Álmos régi fényképekről viszonylag pontosan beazonosíthatja helyét, s azt is tudni véli, a sötétedő dicskorszakban valamikor Székely Zoltán néhai múzeumigazgató "mentette be" az intézmény kerítése mellé, védett (rejtett?) zugba. Tény, hogy mostani helye, bár lehet, nem pontosan az, hol egykor állott, igencsak találó, Boér Hunor javaslatára a határfa a Kós Károly utcának ahhoz a töréséhez került, ahonnan egyenes már az út egyik irányban Szemerja felé, másik irányban a városközpont felé.
Jó, hogy megmaradt a szemerjaiak identitástudata, de nem erősebb, mint a sepsiszentgyörgyi identitástudat – ezt már Antal Árpád András mondta a határfa avatásán. Mert nem elég csak utakat javítani, fontos az érzelmi kötődés, úgy lesz versenyképes város Sepsi­szentgyörgy, ha lakói büszkék rá, és e jel (vissza)állítása újabb pillanat büszkének lenni városunkra – jelentette ki a polgármester. Helytörténeti "lecke" következett, a Nemere – Sepsiszentgyörgy első újságja – korabeli, 1877-es évszámából két "korabeli polgár" (Veress László és Debreczi Kálmán színművész) a Szemerja–Sepsiszentgyörgy egyesülése mellett és ellen érvelő, olykor hajmeresztő okokat felsorakoztató cikkeiből olvasott fel, mintegy vitázva egymással – nem is állta meg a polgármester, hogy meg ne jegyezze: hasonló a hangulat manapság is a város önkormányzatában.

A határfa (felvételünkön) sűrített történetét Vargha Mi­hály, a Székely Nem­zeti Mú­zeum igazgatója elevenítette fel, megjegyezve, a 90-es évek­ben Kónya Ádám is fontolgatta visszaállítását, a megfelelő alkalom azonban most érkezett el. S bár két, mára már egybeforrott település határát jelzi a csernátoni Haszmann-műhelyben készült oszlop – egyik oldalán Szemer­ja városrész, másikon Sep­siszent­györgy r(endezett) t(aná­csú) város a felirata –, ne a megosztást, hanem az egyesülést jelképezze mindig a határfa – figyelmeztetett Vargha Mihály, ki Antal Árpád András polgármesterrel együtt leplezte le ez újabb várostörténeti mementót. Áldást pedig a jelenlévőkre más nem is mondhatott, mint a szemerjai egyházköz­ség tiszteletese, Incze Zsolt.
Hangolt még a rétyi fúvósokból, a szentgyörgyi és környékbeli kórusokból összeállt 550 fős nagycsapat, mire a határfa avatóünnepségéről a városközpontba ért a nem túl számos közönség, Szilágyi Zsolt próbaáriáját így is megtapsolták. Miként tapsot kapott a városévnyi kórus minden adódó alkalommal, valahányszor Kelemen Antal pihenőt intett karmesteri pálcájával, a vastaps Szilágyi Zsolt hátborzongatóan csodálatos Hunyadi-áriájának is kijárt, és a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, egy rég elfelejtett operett többször betiltott betétdala, a zenetörténeti ötszázötvenes délután "csemegéje" után visszát tapsolt az előadók számát alig meghaladó közönség. De ebbe a délutánba ennyi fért bele – és ez nem kevés.