Gryllus, a dalnok

Ezért hát a hangos várakozás, holott a hatalmas terembe még csordogálnak befelé a csoportok, fenn a páholy is megtelik – Gryllus Vilmost a Perkőn kezdődött és Sepsi­szentgyörgyön zárult székelyföldi körútján a legnépesebb közönség fogadja. Értője és ismerője is a – dedósokat, iskolásokat elkísérő óvónőket, tanítónőket is belevéve öt-hat éves átlagéletkorú – nézősereg, első dalától bekapcsolódnak az előadásba, tapsolnak is, csak mert a ritmus azt kéri, de a dalnok elmagyarázza: majd csak a végén, és akkor is, csak ha tetszett, amit láttak-hallottak. De nekik mindvégig tetszik, ha a cselló ének kísérete nélkül szólal meg, hát ők dúdolják a népdalt, és rácsodálkoznak, mi mindent tud utánozni a hegedűnél nagyobb, nagybőgőnél kisebb vonós hangszer, egér cincogását, tehén bőgését, kecske mekegését, disznó röfögését, méhecske zümmögését, kakas kukorékolását, és táncolnának is, hisz nehéz megálljt parancsolni kicsi kéznek, izgága lábacskának, különösképp, ha biciklizni kell, lassan vagy gyorsan, attól függően, hogy hegyre fel vagy völgybe alá, mert persze hogy a dalnok e lemezét is ismerik, miként a népdalosat is, és a Tigris, a Boszorka, a Bohóc csak pihenés a nehéz pedálozás után.