Prés alatt a munkamorál (Jegyzet)

A korábban kiuzsorázott és röghöz kötött, rendőrállamilag sakkban tartott emberek számára a kapitalista Nyugat mindenekelőtt az általános jólétet és a jogállami biztonságot jelentette, a mozgásszabadságot és sokaknak a habzsolóan fogyasztói mentalitást, annak minden túlzásával együtt. Az áhított példaképhez való csatlakozás azonban nem az elvárásoknak megfelelően zajlott. A politikai átmenet gyorsabban, de éppolyan felemásan folyt le, mint a csigatempóban haladó gazdasági privatizáció. A szükségszerű megpróbáltatásokat, az egzisztenciális biztonság addig nem tapasztalt megingását legfeljebb egy külső és belső konjunktúra, a magángazdaság sebes kiépülése tudta volna ellensúlyozni némileg, ehelyett a lengyeleknek, kelet-németeknek, bolgároknak, a mi boldogtalan honfitársainknak is a tömeges munkanélküliség és a tartós kilátástalanság jutott. A létbizonytalanságnak nem akart vége szakadni, mi több, az átmenetet elhúzódó belső válság kísérte, és a kisebb nemzetközi megingások két éve általános és átfogó világválságba torkollottak, melynek következményei még vészesebbek lehetnek: Euró­pa jó hányadán kimondottan az államcsőd elkerülésének vágya a kiadások megnyirbálására vette rá a hatóságokat. De ahol nem az történik, ott is alapvető jogok sérülnek. A jóléti államhoz fűződő illúziók, magas fokú társadalombiztosítási rendszerbe vetett reményekkel együtt, a szemünk láttára foszlanak szét.
Az utcára kivonult tüntetők főleg gazdasági jogaik csorbítását fájlalják. A munkajogi változások ugyanis rávilágítottak egy még fonákabb furcsaságra. A kormányok a kelet-európai, alacsonynak ítélt munkatermelékenység növelését is el kívánják érni a válságintézkedések örvén, mondhatni, egy füst alatt. Pedig erre ma a lehető legkevésbé kedvezőek a belső feltételek, kizárólag külső kényszer hatására cselekszik mindenki, ezért a munkamorál nemhogy javulna, csak romolhat általa.
Erkölcsi és anyagi ösztönzés nélkül nincs mun­kaerkölcs, és nem létezhet termelékenység sem.