Góbés szavak (Határhelyzetek)

És az elárusítók engem anyanyelvemen szólítanak. Nevüket leolvasom a formaruha kitűzőjéről. Tudom, hogy Izabella-e a pénztáros, vagy, mondjuk, Zsuzsa és a többiek. És eme jelzés után én is tudom, hogy milyen nyelven köszönjek, fogadjam illedelmes viszonzó szavaikat, és vásárlás után a "szép napot!" búcsúzót. A személynév kiemelése a kitűzőn egymagában is bizalmat sugall.
Harmadszor pedig azért szeretek ebben a boltban vásárolni, mert valahányszor ide bejövök, úgy érzem magamat, mintha olyan nyelviskolába lépnék be, ahol nem szekundát kapok, hanem anyanyelvemen megszólító tiszteletet. Otthonosan érzem magamat. És kedvelem azt, hogy ebben a Székelyudvarhely központú üzletláncban a helyi nyelvi ízeket is megtalálom. A legutóbbi meglepetést a Sepsibodoki borvíz címkéje szerezte. Ez is Góbé termék. A "borvíz" szót külön is ízlelgetem, hisz ezt csak mifelénk nevezik így. Máshol ásványvíz a neve. És, ha kedvem kerekedik – rendszerint ez a vásárlás zárójelenete – egy palack Tokaji hárslevelűt is a kosárba tehetek. Ez is egy táj ízét, borkultúrájának hírét hordozza.
No, persze, tojásvásárlással is megbíztak. Hogy össze ne törjem, amint ez velem már megesett, kartontobozos csomagolásút keresek. És a hűtőládákban rátalálok az elegáns csomagolású Gyergyói friss tojás feliratú dobozra. "Oua proaspata si mari" – olvasom alább, amelyet újabb magyarázó szöveg követ: "Friss házi jellegű tyúktojás."
A feliratoktól magam is felfrissülök, kedélyem javul. Úgy érzem, ezek az üzlettulajdonosok és az alkalmazottak tisztelnek engem.
És még hogy nem létezik Székelyföld! – morfondírozok hazafelé. És nem létezünk mi, magyarok sem, mert a román alkotmány első szakasza az egységes nemzetállam meghatározást törli az orrunk alá? Hát a csórékolbász sem szerepel az alkotmányban, és mégis van. Kapható a Góbé boltban is.
Az autonómia egyik alappillére éppen az, ami ezekben az üzletekben található. Ennek a három üzletnek a szó- és betűrengetegéből, s ha ezt megtoldom az Erdélyi Szótörténeti Tár meg a Székely Oklevéltár milliós nagyságrendű szóhalmazával, a szavaknak a sorba állításával is körbe tudnám szószalagozni Székelyföldet. És aki ezt nem hiszi, rakja ezek mellé a szavak mellé a magáét, és rögvest ráeszmél, hogy vannak itt olyan szavak, betűk, amelyek megelőzik a "miccs" – a csórékolbász – bejövetelét.
Bevásárlás után, útban hazafelé a kíváncsiság befordít egy nemrég megnyitott élelmiszeráruház, miniMAX DISCOUNT ajtaján. No ezek, gondolom, francia kliensekre várnak. És nem rám. Benn rend és tisztaság. Légkondi. Árubőség... Az üzlet mégis üresnek tűnik. Nem nyüzsögnek benne emberek. Több a formaruhás biztonsági őr, mint a kuncsaft. A feliratokat figyelem. Egyetlen magyar szót, egyetlen magyar betűt sem találok. Hátrálok is ki az üzletből, mert itt nem számomra rakták polcokra a portékát, de hogy ne tűnjek léha ácsingózónak, leemelek a polcról négy doboz sört. Aztán mégis találok egy magyar szót a pénztárpult mögött egy kedves és mosolygós, engem anyanyelvemen köszöntő hölgy kitűzőjén: Csilla. Sajnálom. Érzésem szerint a hölgy nemsokára állás nélkül marad. Mert ekkora üzletben egy szó, még ha ilyen kedves, mint a Csilláé, nem elég.
Nekem és a 75 százalékban magyar lakosságú város lakosainak és a még magasabb számarányú itt vásárló vidéknek ennyi nem elég.