Jottányi, de fontos eredmény

Egyfelől végre hatályos törvényről van szó, nem az alkukötés keserves iszapbirkózásában vergődnek, akiket érint, nem a parlamenti betartásokat kell kivédenie a potenciális haszonélvezőnek, sem azon nem kell törnie a fejét, mivel tudná rávenni a többséget, hogy kedvére tegyen – ezúttal érvényes, megszavazott és kihirdetett jogszabály áll előttünk, melyet végre alkalmazni is kezdtek. Az alkalmazás útja persze éppen eléggé rögös, és sok csapdát rejt maga is, de legalább már idáig eljutottunk.
Másik okunk a méltánylásra, hogy a törvény, ha sokat nem is, egy jottányit mindenképp mozdít az erdélyi magyarság egyik két évtizede helyben topogó ügyén: az önálló állami magyar egyetem létrehozásáról van szó. A magyar felsőoktatás intézményes különválásától ugyan még mesze vagyunk, de azzal, hogy a tanszékek helyett intézetek alakulnak az egyetemi karokon belül, és ezek tannyelv szerint szétválnak, azaz Kolozsváron például tizenhét karon legalább tizenhét önálló magyar ún. intézet (departament) jön létre a román és német intézetek mellett, haladásnak minősülhet.
Az egykori magyar egyetemet ugyanis fundamentumáig lerombolták az idők folyamán, az ’59-es beolvasztás után egy darabig még léteztek karai és tanszékei, azokat aztán mind összevonták, és a 80-as évek végére a magyar tanítást és tanári kart sikerült jóformán tejesen elsorvasztaniuk. Maradtak egyes diákcsoportok, azokból is kevés és kis létszámúak, megtűrt státusban és a halálos ítélettel tarsolyukban.
1990 elején e csoportok erősödtek és szaporodtak meg, nőtt a tanári létszám, és új karokon, szakokon nyílt lehetőség a magyar oktatásra, de csak ennyi történt. Ami az intézményes önállóságot, saját tanszékek és karok, tagozat vagy éppen külön egyetem alapítását illeti, arról hallani sem akartak az egyetem döntési pozícióban lévő többségi vezetői, és húsz éven át minden erre irányuló kísérletet megtorpedóztak, hiába szállította le igényeit a magyar fél egyre alacsonyabb szintre. A magyar államnak kellett az intézményes különállás rangját visszaadnia az erdélyi magyar felsőoktatásnak, mikor is két, formailag magánegyetem esetében vállalta a fenntartás terhét és a védnökséget.
Ezentúl, állítólag, a hazai állami oktatásban másképp lesz, a diákcsoportok fölött tanszéki szinten is létrejöhet a külön­állás. Noha szerény, de eredmény személyzeti szempontból és a tudományos kutatás szempontjából – persze, kérdéses, hogy pénzügyi önállóság nélkül mennyit ér. Ráadásul az áttérés sem halad akadálymentesen, mint hírlik, a marosvásárhelyi orvosi egyetemen és a kolozsvári biológia karon a többségi tanári kar továbbra sem akarja kiadni a gyeplőt a kezéből.
Hogy egy "értelmiségi" – megérdemli vajon e nevet? – hogyan léphet fel a kulturális kolonializmus mélyen művelődésellenes szerepkörében, és hogy az erdélyi föld miként tűri meg a hátán – ez korunk Erdélyének kórképéhez, sajnos, még mindig hozzátartozik.