Előzések és prioritások

Még bizonyíthatatlan, de erős a gyanú, hogy a régióátszervezés témájának villámcsapásszerű megjelenése a többségi hatalom egyfajta előzési kísérlete. A fokozatosan izmosodó autonomista retorika még messze nem tekinthető párbeszédnek, ám közbeszédnek már igen, azt meg egy politikai szereplőnek tanácsos a saját szája íze szerint alakítani. Ez magyarázza a bukaresti hangneműre hangolt változat-, vélemény- és hisztériaáradatot, amelynek részeként a román kormány magyar tagja is karakteressé acélozhatja az álláspontját.
Tanulságos belehallgatni a bábeli hangzavarba. Az egyik szólam imamalomként hajtogatja az európai pénzek lehívását egyedül lehetővé tevő megaregionalizáció szükségességét – egyéb érvet még nem nagyon talált. Másik ennek ellenkezőjét tartja ésszerűnek, ugyancsak a pénzre utalva, az adminisztratív átalakítás eurómilliókra rúgó, tehát cseppet sem elhanyagolható költségét emlegetve.
A községösszevonás ideájával sem nagyon értenek egyet, akad elöljáró, aki fejetlenséget emleget, és arra hivatkozik, hogy akik ezelőtt tíz évvel a településleválásokat szorgalmazták, most épp annak ellenkezőjét készítik elő. Meg hogy kisebb települések könnyebben pályázhatnak, ami éppen a kezdetben emlegetett megarégiók létjogosultságának vezérérvével – a nagyobb forráslehívás képességgel – megy szembe.
Az érvelésben a jelen idő rövidlátása meg a változásoktól való félelem, az egzisztenciális bizonytalanság nyilvánul meg. Már­pedig az ország átfazonírozása óhatatlanul küszöbön áll, nevezzék azt uniós elvárások elébe menő regionalizációnak, decentralizációnak vagy – a mi szívünknek legkedvesebben – autonómiának. A változások pedig új embereket, új gondolkodásmódot, új struktúrákat – és új arculatot feltételeznek. Mert ki emlékszik már a népi demokrácia minél több települést összekapcsoló útépí­tési stratégiájára, amely nem látta, nem láthatta előre a mai hatványozott autóforgalmat? Ma az elkerülő utak megépítése jelenti az infrastrukturális fejlesztések egyik prioritását, az útszéli je­ge­nyéket pedig csak azok sírják vissza, akik kézen fogva andalog­tak alattuk, nem azok, akiknek egy fatörzs jelentette az út végét.