Sok balladának valós a története

– Ezerkilencszázötvenkettőtől Csíkban, Dán­falván tudatosan gyűjtöttem. Amit ott találtam, leírtam, és az volt az érdekes, hogy néhánynak valós történetét is megismertem, ez még jobban lelkesítette az embert. Egy osztálytársam, Ferencz Károly, akivel egymás mellett ültünk egy évben, ötvenegyben az erdőn favágás közben meghalt. Én nem tudtam róla. Ötvenkettőben már egyetemen voltam, és a nyári vakációban érdeklődtem Dánfalván, hogy ki tud balladát. Egy leányka mondja, Ferencz Károlyról ballada van, el is tudja énekelni. Kérdem, hogy született ez a ballada, és mondja, mi írtuk. Hát az egész balladatörténetben kettő található, melynek ismerik a szerzőjét. Elmondja, hogy csemeteültetni voltak, ismerték a Bíró Jani éneket, akit meggyilkoltak harmincnégyben Karcfalván. El­énekelték, és azt gondolták, készítenek annak mintájára Ferencz Károlyról balladát. Hát így született ez a ballada.
Háromszéken úgy kezdődött, hogy ötvennégyben kihelyeztek Szentgyörgyre a hármas számú iskolába, ahol a pionírház volt, és amikor a balladákat tanultuk, beszéltünk arról, hogy döntő részének valós története van. Elmondtam a Ferencz Károlyról szóló balladát, és másnap Orosz Márta jelentkezett, hogy ő tudja ezt, ismeri, mert egy szentdomokosi leány náluk szolgált, és egyszer elénekelte. Érdekes ez az út, eljutott Domokosra, a domokosi leány lejön Szentgyörgyre szolgálónak, a szolgáló megtanította a házigazda leányát, a leány pedig hozta az iskolába. Aztán még többször előkerült. Az esemény utáni négy év leforgása alatt Brassóból füzetben hozták, szolgáló írta le szintén. Könczei Ádám Gyergyóban tanított, egy leány füzetében ő is megtalálta ezt a balladát, nyomozni kezdett, és kiderült, a leány barátnője dánfalvi, és amikor Dánfalván meglátogatta, akkor az elénekelte, tetszett neki, és leírta. Egyszer pedig Kányádi Sándorral mentünk Gyimesbe, megyünk a falun végig, hát a hegyoldalban halljuk, hogy egy gyermek énekli a Ferencz Károly-balladát. Odáig szaladtam, fel a hegyre. Tehát négy év alatt legalább hat-hét helyről köszönt vissza.
– Egyetlen ballada ilyen hatással volt egy egész pályafutásra?
– Nem lehet tudni, hogy mi volt a motiváció. Most is előttem, hogy elemista koromban, kilenc­éves voltam, amikor Anyák napján egy leányka elmondta a Budai Ilona-balladát. Ahogy elmondta, és amilyen hatása volt az egész teremre, azt nem éri fel egy-egy dráma, olyan volt. Nem tudtam, hogy Kriza gyűjteményéből való. Dánfalván még az ötvenes években is a leányok, legények minden vasárnap népviseletbe öltözve végigénekeltek a falun, ez bevezetője volt a vasárnapi táncnak. Az állandó életformába beleépültek ezek az énekek, táncok, viselet, viselkedés, öröm, bánat. Ez így volt a rokonságban is. Nagyapámnak ötvenkét unokája és dédunokája volt, tizenkét gyermek született a családban, tehát a rokonoktól is állandóan ezt láttam. Majd a középiskolában, különösen Csíkszeredában, Kovács Dénes állandóan Kriza-anyagból, de máshonnan is tanított, itt kezdtünk táncolni is. A halálra táncoltatott lányt először az iskolában éltük át, ahogy előadtuk. Az iskola kialakított egy olyan szellemet, hogy be szép egy balladamegjelenítés, egy népdal eléneklése, így az ember előtt példaként kezdett élni, ezt kell csinálni.
Az egyetemen Faragó József volt a tanárunk, szép előadásokat tartott. Jó baráti kapcsolatunk alakult ki, már első éven megkért, menjünk gyűjteni. Bevont a gyűjtési mozgalomba, és egy nyáron eljött Dánfalvára, vagy két hétig végigkísérgettem, láttam, hogyan dolgozik, persze hogy ezek mind hatással voltak rám. Aztán ahogy Szentgyörgyre jöttem, a bentlakókat is megkértem, gyűjtsenek, de nagy előítélettel voltam, hogy tán Csíkban van, de Három­széken nincs, kiveszett a ballada.
Albert Ernő félelme hál’istennek nem igazolódott be, tanítványaival közel háromezer balladát és balladaváltozatot gyűjtött össze. A háromszéki népballadák 1973-ban látott napvilágot a bukaresti Kriterion Kiadónál, Faragó József előszavával és jegyzeteivel.