Kosárba font remény

Ma Baróton talán ő az egyetlen, aki kosárfonással foglalkozik – jól dolgozik, bizonyítják a fényképek is, de szegény a vidék, és az a mesterség művelője is. Az ún. cigányblokkban lakik feleségével és két, még otthon levő kisgyermekével, lakásukban már hét éve nincs villany, s ma nem tudják, mit esznek holnap. Olyanok, mint az égi madarak, amit ma megszereznek, azt el is fogyasztják – mondja György Miklós, hangjában nem kevés keserűséggel.
Családjában hagyománya volt a kosárfonásnak, szülei és nagyszülei is azzal foglalatoskodtak, így már korán beletanult a mesterségbe. Tizennégy esztendős alig múlt, amikor hivatalos okmányt, állami elismervényt szerzett mesterségbeli tudásáról. Jó, keresett mesterség volt akkoriban, Ceauşescu exportra vitte a míves termékeket, így kellett az utánpótlás is – meséli. Az alig suhanckorba lépő legényt három hónapra Călăraşi-ra olyan szakiskolába vitték, ahol még 1600 lej fizetést is kapott. Az otthonról szerzett tapasztalat segítségével különösebb gond nélkül elvégezte a szakiskolát, de mégis, első komoly munkahelyét kőműves segédként szerezte, majd három esztendeig a bodosi bányánál dolgozott, 1990-ig. Ez volt az utolsó munkahelye, ahol jól keresett, s meg is becsülték. Nem kellett volna az első elbocsátottak közt távoznia, még minden bi­zonnyal maradhatott volna, ha akar, de neki mehetnékje volt.
Cirokseprű készítésével kezdett foglalatoskodni, termékének keletje is volt. Vásároltak belőle a hivatalokban dolgozók, a magánemberek, és jutott a messzibb településeknek is. Csak aztán sorra zártak be az üzletek, a hivatalokban is jobban spóroltak, megjelentek a műanyag seprűk, egyre kevesebb vevő akadt, így lassan feladták. Visszatért tehát a gyermekkorban tanult mesterség mellé.
Kezdetben ez is jól ment, ke­nyeresnek valót, piaci kosarat és szennyestartót sokat vásároltak, de azért csak ebből megélni nem lehetett. Magyarországra mentek, ahol jó piacra leltek, úgy a körülményekhez képest ismét becsületes mértékű jövedelmük volt. Mégis hazajöttek. Hazajöttek, mert a gyermekek egy része iskolaköteles lett, a többiek pedig nagyanyjuk számára jelentettek egyre nagyobb terhet, na meg pénzüket szinte teljesen elvitte az albérlet és az élelem, félretenni nem igazán tudtak, hát akkor már jobb otthon. A hazajövetel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az egyre szegényedő országban mind kevesebben engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak, úgy inkább csak a túlélést tudták biztosítani. "Nézze, ezeket mind el tudom készíteni – s mutatja a vesszőből készült székek, asztalok, ágyak, állatszállító kosarak, szennyestartók és ünnepi alkalmakkor használatos virágos kosarak fényképét –, szépek, jó, tartós darabok, mégsem kell senkinek. Ha megindulunk velük a városban, s be-bemegyünk egy-egy hivatalba, üzletbe, már messziről kiabálják, nem kell, nem vesznek semmit. Szegény, cudar időket élünk, nehéz így megélnünk" – kesereg a kosárfonó.
Nehéz időszakot élnek, tervük, álmuk azért van. György Miklós azt szeretné elérni, hogy legyen egy kis földje, ahol cirokot és vesszőt termelhetne, illetve kis műhelyt rendezhetne be azok feldolgozásához. Abban reménykedik, talál valakit Felsőrákoson, aki bér nélkül átengedne neki egy darabka vizes, homokos talajt: gazdálkodásra amúgy sem jó, vesszőt rajta kívül meg ki termesztene? Fontos lenne, hogy maga tudja megtermelni az alapanyagot, hiszen másképp messzire kell menni érte, na meg drága, hét lejt is elkérnek a hámozott vessző kilójáért. "Ha ez a csoda megvalósulna, feleségemmel és néhány ismerős segítségével talán már tudnánk annyit dolgozni, hogy a viszonteladókat folyamatosan el tudjuk látni. Mert azért bizonyos helyeken, például Korondon van keletje az ilyen portékáknak. Csak ahhoz az kell, hogy tíz-tizenöt lejes áron sokat tudjunk vinni. Nem lenne nagy jövedelem, de legalább gond nélkül fizetni tudnánk a lakbért, rendbe szedhetnénk kicsit a lakást, s visszaköthetnénk a villanyt. Jó lenne már egy kicsit nyugodtabban élni."