Vizuális párbeszéd (Spirál )

Ahogyan Vargha Mihály szobrászművész, a tizenkettedik nemzetközi kortárs képzőművészeti alkotótábor egyik résztvevője és animátora magyarázta, a spirál egyértelműen a haladás szimbóluma, ezért is választották az idei árkosi alkotótábor emblémájának. Svéd, norvég, finn és helyi művészek párbeszéde zajlott, s a képtárban bemutatott anyag – a néhány nap alatt elkészülő munkák egy része! – is bizonyítja: a kapcsolat, a párbeszéd, amely skandináv és Kovászna megyei képzőművészek között az elmúlt években örvendetes módon kialakult, igen izgalmas, hiszen megmutatja azt is, hogyan látnak minket a skandináv művészek.
Több munka is Erdéllyel, Árkossal, a Szent­kereszty-kastéllyal áll érzékelhető kapcsolatban. Itt elsősorban Karin Börjeson Árkos című festményeit említhetjük, a táj láthatóan átélt vonzását, vagy Katariina Lager Erdély-sorozatát, ezeket a gyönyörű, sárgás-szürkés színekben villódzó festményeket, ahol a történelmi táj melankóliája is érzékelhető. A veszteség, ami mutatja, hogy a hozzánk látogatóba érkező művészek empatikusan képesek átélni a helyet, ahol vagyunk. Hanne Juga A Szentkereszty-parkról készülő sorozata is izgalmas, gyönyörű a Nyári este címet viselő hármas képe.

Igen, a skandináv művészek – legalábbis ez a tárlat egyik tanulsága – sorozatokban gondolkodnak, egy folyamatot élnek át, részleteiben. A sorozatok darabjai folytatják, kiegészítik, időnként terrorizálják egymást, mintegy dialógusra késztetve a nézőt. Különösen nyilvánvaló ez Matti Rantanen Cím nélkül-sorozatában, ahol különféle állványokat láthatunk, kaotikus rendben követik egymást, de szépek Maaria Oikari­nen Absztrakciójának színes gyermekrajzokra emlékeztető darabjai is. Leg­nyilvánvalóbb azonban a sorozatjelleg Kirsti Grotmol kis méretű képein, amelyeknek címe is kihívó: Amire tanítottak, s valóban olyan tárgyakat fest meg, amelyek részei életünknek, amelyek nélkül egyszerűen elképzelhetetlen az élet. Kis méretűek Mia Saharla Ajándé­kok című festményei is, egy elvarázsolt világba röpítenek, ahonnan nehéz a visszatérés. Vannak, természetesen, filozofikusabb munkák, itt Henrik Malmborg foltszerűen gyönyörű, az arcokra fókuszáló fotográfiáit említjük, például a sokáig emlékezetes A bukott testvért vagy a Mindig haladni címűt.
És most a performanszról, amit a két művész (Öivind Harsem és Lennart Gybrant) a képtári tárlaton mutatott be. Egy hatalmas festmény előtt toporog két esetlen férfi, két skandináv medve, s miközben nem túlságosan nagy örömmel újabb és újabb foltokat kennek fel a képre – amelynek alapváltozata is látható – időnként torokhangon szomorúan énekelnek, toporognak, ismét kézbe veszik az ecsetet, majd zenét is intonálnak, például a vizes vödröt verve, melybe időnként megmártják az ecsetjeiket. Furcsa, szomorú, melankolikus vallomás ez a művészetről és a dialógusról, amit a művész mindenkori nézőjével folytat.

Néhány mondat a hazai szereplőkről. Az idei művésztábor címéül, szimbólumául, emblémájául választott spirál tűnik fel Albert Levente installációján, ami az egyik legemlékezetesebb a művész hasonló művei közül, s a folyamatba mintegy beavatva két nagy méretű festményt is láthatunk a spirálról, ami, ha jól értjük, itt az élet fölöttébb kényes egyensúlyát jelképezi, a spirálok, a huzalok ráadásul meg-megremegnek a huzatban, mintha életre akarnának kelni. Vargha Mihály két szobrával is jelen van, a Fej jellegzetes Vargha-kompozíció, mintha állandóan a sámán-sorozat folytatódna, de most a faszobor köveken áll. Nagyon szép a művész másik szobra is, a Zsófi, egy megejtően szemérmes vallomás. S most két rendhagyó munkáról. Sípos Gaudi Tünde, aki Apa és fia című feketébe, kobaltkékbe tűnő műveivel is jelen van, a harmadik, utolsó terem közepén egy bizarr, elgondolkodtató kompozícióval lep meg egy tojásokból kirakott körrel, ami ugyanazt a kényes egyensúlyt vizionálja, amit Albert Levente is, hiszen van, lehet törékenyebb, mint a tojás? Péter Alpár egy képzelt performansz fotó-dokumentumával döbbent meg: a zöld mezőben ő maga látható, számtalan példányban, amint önmaga után, előre halad. S alatta a felírás: a Selfringmaker segítségével bárhol létrehozhatja saját ösvényét.
S ha már a vendégművészek esetében sorozatokról beszéltünk, el kell mondanunk, hogy ezúttal Vinczeffy László és Daczó Enikő kettős és hármas sorozatot állított ki. Vinczeffy Palástja a művész utolsó alkotói periódusának jellegzetes darabja. A felület megmunkálása, az egymásba tűnő sötétebb színek s a robusztus alak fenyegető tartása egy furcsa világba kalauzol ismét. Jelleg­zetes színkompozíció Daczó Enikő hármas képe is, az Élet és halál, szürkébe villódzó fehér, majd sötét tónusok, végül egy elképzelhetetlenül gyönyörű lebegő a fehér árnyalatait bravúrosan váltogató festmény. Itt megint a kényes egyensúlyra asszociálhatunk. Végezetül Éltes Barna szobráról, amelyik robusztusságában maximálisan kihasználja az anyag, a fa lehetőségeit. Az alak a veszélyeztetett létezést asszociálja, a kísért veszélyeknek csak a mű egyedülvalósága állhat ellent.