Ember és ló Bálványoson

Miholcsa József

Ha még hozzáadom azokat is, akik a néhai Tóth Ferenc mérnök és Miholcsa József szobrászművész kezdeményezte tábor alkotásaival kapcsolatba kerültek, akkor ezek a felsőháromszéki lovas századok ezreddé vagy talán ezredekké állnak össze.
Az idén a bálványosi Incitato-tábor alkotóival éppen azt firtatjuk, hogy számarányosítva vajon van-e még a Kárpát-medencének olyan magyar jellegű szeglete, mint Felső-Háromszék, ahol a képzőművészek és alkotásaik iránt érdeklődők együttese ilyen sűrűségű lenne, ilyen lazán vagy szorosan szervezett közösséggé válhatott volna. Ilyen tájegység nincs. És mi lehet ennek a titka?
Mindenekelőtt maga a téma, az ember és a ló kapcsolata, együvé tartozása, mindkettő közösségi, az ember és a ló társas jellege, párokba szerveződése, amelynek alaptörvényein, minőségén az sem változtat, ha egyedeik közül némelyek ki-kirúgnak a hámfából, civakodnak, ágaskodva verekednek is néha egymással, mert az együvé tartozás alapértékei maradnak. Mikor édesapám sok csernátoni gazdatársával együtt a tavaszi mezei munkák után az őszi betakarítás idejéig felcsapta lovait a Bodoki-havasok alatti legelőkre, hogy edződjenek, szabad levegőhöz jussanak és nem utolsósorban, hogy kitáncolhassák, kirajcsurozhassák magukat, a lovak társaságba szerveződtek, s amikor még apró kölykökként szüleinktől kikönyörögtünk magunknak egy-egy lólátogatási lehetőséget, az egész lókompánia érkeztünket érzékelve vágtázva jött szembe velünk.
A ló téma azért emelkedhetett tehát előbb Fortyogófürdőn, majd Bálványoson csillagot rúgató magasságokba, mert a ló az ember leghűségesebb bajtársa, pajtása és társa a históriai idők kezdete óta. Ezt a szerves és természetes kapcsolatot próbálta szétverni a háború ránk oktrojált szocialista kártevése, amikor a nemesített vérvonalakhoz tartozó lovakat sem kímélték, és vágóhídra küldték őket, képletesen szólva, de akár konkréten is gazdáikkal együtt, s a lovak helyett hernyótalpas traktorok császkáltak például a híres dálnoki lótenyésztők egykori farmjain.
Mikor elindult tehát az Incitato-tábor, egyfajta reváns, lázadás, leszámolás is volt az átkos kártételű múlttal. Ez a siker másik titka.
És a harmadik vagy a sokadik titok?
Ember és ló kapcsolatának a végtelenségig variálható témagazdagsága. A szépművészetek, a népművészet és az irodalom is a történelem során az emberi fantáziát incitáló, bizsergető és serkentő, legváltozatosabb lónemesítési formákat gyöngyözte ki magából. Dürer apokaliptikus lovai, Petőfi lóvíziói – holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra – és a szárnyaló emberi képzelet Pega­zusainak minden lónemzetsége a Don Quijote rozzant gebéjéig csupa metafora ez a lóvilág.
Egyik hölgy a bálványosi táborban fejtegette, ez a téma annyira lenyűgöző és megkapó, hogy amióta ott van a Várhegy alatt, mindenben, még a papírra kiömlő festékben is lóalakokat lát, a felhőkben, a hegyek hajlatában, másik hölgy elpirulva mondja, hogy a lovak tompora valami csodálatos szépség, a legformásabb lányidomokkal vetekedő. Hát persze! A ló és a lány együvé tartozik a Szent Anna-tó legendájától a népmesék és tündérmesék királylányaiig.
Az idei bálványosi Incitato-tábor szerencsés témaválasztása volt a Hunor és Magor. A ló a vadászatban. Bálványoson egyszerűen megkerülhetetlen az alkotás magyar mitológiai kötődése. A lovak révén különösen. A Rege a csodaszarvasról örökbecsű irodalmi, szépművészeti alkotások ihletője. A táborszervezés édes örömét apjuk örökségeként átvállaló és ezt a hagyományt nemcsak őrző, hanem újrateremtő három Tóth-lány és özvegy édesanyjuk családi kötődéseik révén is összekapcsolja a magyar mitológiát és az ugyancsak gazdag vadászhagyományokat. Az idén az alkotói ihletet serkentő nagyszámú kirándulások egyike a Rancz Sándor kézdialmási vadas parkjába vezetett. A nagyvárosokból – Buda­pestről, Brassóból, Debrecenből stb. – Bálványos­ra sereglő alkotóművészek testközelben soha nem láthattak egész vaddisznókondát, s hogy a témához bogozzuk a kötőféket, dámszarvast sem, és ma már azt is tudják, hogy a képzőművészetek és a szépirodalom csodaszarvasa, a középkori kódexek szarvasábrázolásai nem lehettek gímszarvasok, hisz ezek patája lehetetlenné tette volna az ingoványos talajon a helyváltoztatást, vágott patájú dámszarvasok voltak ezek, de mi elfogadjuk az ábrázolásokat, mert bennük egy nép, a későbbi nemzet eredetmondája rögzül.
Megkérdeztem Tóth Ildikót, aki néhány hónapos kisbabájával vett részt a táborszervezésben, hogy mi lesz a következő évi, a XX. Incitato-tábor témája? A ficánkoló, csintalankodó apróságokat látva kérdeztem, hogy a két évtized során volt-e csi­kótémás tábor? Hisz a kiscsikók születésén nem­csak a magyarság, hanem egész Európa sorsának alakulása múlik, áll vagy bukik. S a ló csikó­szeretete az anyai szeretet és gondoskodás mintája, példaképe, de az is, amire nekünk igen nagy szükségünk van, hogy, amint ezt a szülőfalumban mondják, a csikó alig esik ki az anyjából, máris talpra áll.
Ugye, képesek leszünk talpra állni?