A kiszolgáltatottság stációi (Bemutató a Tamási Áron Színház stúdiójában

Az Istennel, az angyallal, angyalokkal vagy a meghatározatlan okokból az ötvenes évek végén huszonkét esztendőre ítélt férjjel? Júlia és hét gyermeke — az író nem is tagadja, hogy a dráma önéletrajzi fogantatású, vele kisgyermekkorában megesett eseményekről szól — így kerül (miután az asszony nem hajlandó ,,formálisan" elválni férjétől, noha ezt a lehetőséget megcsillogtatják előtte) a bărăgani lágerbe, ahol földbe vájt gödrökben laknak. Ráadásul a budapesti anya nem is tud románul, s mindent összevetve, döbbenetes hatást kelthet neki, aki gyermekei nővérének és semmi esetre sem édesanyjuknak tűnik, és a hét gyermeknek a megjelenése a bărăgani lágerben. Az asszony emelt fejjel fogadja sorsát. S ezt a szinte emberfeletti lelkierőt igyekszik megeleveníteni a fiatal színésznő, Ruszuly Éva, aki már életkora miatt sem élhette meg ezeket az esztendőket, a román kommunizmus törvénytelenségeinek, az elnyomásnak az évadait, viszont hihetetlen empátiával, érzékeny membránként reagál rá, s előadása a szikrázó szenvedély drámája lesz, viaskodás és vita az Istennel és a többiekkel… A párbeszéd egyetlen pillanatra sem bicsaklik meg, a fehérbe öltöző színésznő szinte eszközök nélkül, hét bádogvederrel és hét, falon lógó, zsinegre kötözött kampóval tudja megjeleníteni a kiszolgáltatottság hihetetlenül bonyolult, elképesztő és tragikus stációit, a tomboló brutalitást. Azt a világot, ahová a maga számára is érthetetlen módon a minden szempontból ártatlan anya belekerül. Hogy a lelkész férj miért ítéltetik el, nem tudjuk meg, mi csak a következményekről értesülünk. Júlia számára sem fontos férje vélt vagy valóságos bűnlajstroma, ő ugyanis szereti gyermekei apját, s kitart mellette. Az ő tiszta lelkében fel sem merülnek esetleges bűnök, annál megrendítőbb, szinte gyermeki naivitással reagál az őt ért bántalmakra és sérelmekre. Lelkiereje egy pillanatra sem hagyja el, a testi igen. Többször jelenik meg a hidegházi jelenet — Júlia rosszul lesz, s tébolyodott őrei elviszik a hidegházba, ahol legnagyobb fia, a nemes egyszerűséggel csak elsőszülöttnek nevezett és a tolmácsi teendőket is ellátó, románul is jól beszélő fiú téríti magához. Testileg megtörhetik az asszonyt az erőszak bornírtságai, de lelkileg nem. Ruszuly Éva megrendítő előadása épp ennek a hihetetlenül kedvezőtlen körülmények között kialakuló s Júlia túlélését nagyban segítő lelkierőnek az élveboncolása. ,,Elég csupán egy embernek hűséget fogadni?" — kérdezi Júlia, s a válasz nyilván nem hangzik, nem is hangozhat el, de azt mondhatjuk Ruszuly Éva megrendítő, tragikus epizódokban bővelkedő előadása után, hogy igen, amennyiben az az ember, a monológban gyakori vendég megszólítottként is — a férj — olyan, amilyen. Tehát önmagában hordozza a világ teljességét, kiegészíti Júliát, ők ketten együtt alkotnak emberi egészet, s elszakított ,,része" után sóvárog a szerencsétlen asszony, aki nagyon sokáig még azt sem tudja, él-e egyáltalán a férfi.

Ruszuly Éva előadása a közelmúlt hihetetlen emberi drámáját emeli reflektorfénybe, a kommunista diktatúra embertelenségéről, bornírt, kegyetlen, brutális világáról szól. Előadásként pedig folytatja a monodráma-sorozatot, amely Szabó Tibor estjével kezdődött, s remélhetőleg folytatódni fog.