Erdélyi asszony a felkelő nap országában (Bicskei Zsuzsa, a Tamási Áron Színház művésze Japánban)

Egyetlen európaiként vett részt egy nemzetközi butoh (kortárs japán színházi és táncforma) tánckurzuson, melyről többek között azzal a tanulsággal tért haza, hogy ha más környezetből nézzük a világot, a magunkét is másképp látjuk.

Amikor a hatvan kilométer szélességű szigetország fővárosának repülőterén a Sepsiszentgyörgyről érkező színésznő a tömeg közé lépett, ,,minden automatizáltnak tűnt, beszabályozott, mindent áthat a megfelelni akarás, a teljesítménycentrikus élet mégis kényelmes. Az embernek eszébe nem jut, hogy fegyelmezetlenkedni is lehet. A sajátos mozdulatkultúra nem csak a színházban jelenik meg, hanem az utcán is a finom gesztusokban, lágy mozdulatokban, valóságos rafinált koreográfiája van a testbeszédnek."

Bicskei Zsuzsa olyan táncszínházi iskolába került egy intenzív kurzus keretében, mely ,,a munkamódszer és a mentalitás tekintetében annyira szigorú, mint egy idomítás". De szerinte azt a táncstílust, amely a hirosimai katasztrófa után jött létre, abból az érzelmi és szellemi sokkból sarjadt, másként nem lehet elsajátítani. A butoh táncot Hijikata Tatsumi honosította meg, aki japán hagyományos elemeket is átvett, de újszerű táncot alkotott. Az az érzelmi kör, amiből a butoh kisarjadt, ízig-vérig japán, de nagy sikere van a világon mindenütt, ami azt bizonyítja, hogy mélyen emberi — jellemzi Zsuzsa azt a táncot, melyhez ,,a testet nem racionális, hanem érzelmi eszközként kell használni, melynek gesztusai belső folyamatokból születnek, mozdulatai egy tökéletesítési folyamat végeredményei, és semmiképpen nem hatásvadászatra összpontosít". ,,Eltűnt a mi világunkból az, hogy kevesebbet mutassunk, mint ami van", talán ezért nehezményezték a hazai kritikusok Bicskei Zsuzsa Asszonytáncát, míg a japán kurzuson éppen eme táncrekviem visszafogottságát, érzelmi töltetét értékelték.

A szentgyörgyi színésznő azt a gondolatot is magával hozta Japánból, hogy ha olyan nagy veszélyeknek lennénk kitéve, mint a szigetország, melynek cunamik, tájfunok döntik romba időnként városait, akkor sok tekintetben más lenne a szemléletünk. Nem árulja el, hogy pontosan mire gondol, de mindabból, amit elmondott, érződik, csodálja a japán társadalom rendezettségét, a szigorú szabályok mögötti kényelmet, a mértani tökéletességet utánzó, de mélyen érzelmi alapú művészeteket, mindazt, ami ezt a közel százhuszonnyolcmillió lakosú szigetországot jellemzi.