Az út mentén kínált áru íze (Határhelyzetek)

Ha voltak is, lehettek is szélhámos viszonteladók és csalók, akik köveket helyeztek el a pityókás zsákba, engedély nélküli viszonteladóként forgalmazták a portékát, ez nem volt általános, maga alatt vágta a fát, aki szezonban egyéb fekete bogyókkal "dúsította" az áfonyát, vagy értéktelenebb, érdes nyelű tinórut kevert az ízletes vargánya – a medvegomba – közé, az általános kép és szokás nem ez. A Csernátont vagy Nyujtódot átszelő országút azon szakaszain, amelyek a gépkocsi megállására is alkalmasak, valóságos esztétikai élményforrás volt, amint a fehér és piros krumplis neccek, az asztalkákra, székekre, ládákra kihelyezett káposztafejek, a fonott kosárkákba rakott friss tojás, a méz, hagyma, cukkini, murok, petrezselyem, paradicsom és egyéb zöldség, alma, körte, szilva kellette magát. Ehhez a látvány- és ízélményhez társult az immár – és szerencsére – megrendszabályozott, üvegbura alá fogott kürtőskalács- és pityókáskenyér-árusítás.
A kulturált út menti árusításnak másféle hozadéka is volt-van. Az árusok portáinak eleje általában tiszta és gondozott, a házi kenyér is ízletesebb, a kürtőskalács is, ha tisztára sepert, virágos környezetben, megtisztítva halmozhatja a gépkocsiba az utas az út mentén vásárlásra felajánlott terményt. A kínálat az árakat is "leverte", nem a viszonteladó pénztárcájába, hanem a kertészkedő háziasszony kötényzsebébe került a pénz.
Sokan máig sem értjük, hogy a termelői igazol­vánnyal rendelkező, a higiéniai kívánalmaknak eleget tevő gazda és gazdasszony miért ne örvendeztethetné meg eredeti és friss, esztétikusan felkínált terménnyel az utast, akinek, meglehet, amikor elindult, esze ágában sem volt, hogy levert, barna héjú székely pityókás kenyérrel, celofánba burkolt kürtőskaláccsal, kövér káposztafejekkel, mosolygó almával érkezzék haza. Az sem lesz megoldás, ha kiiktatja az átmenő forgalom biztosította "felvevőpiacot", ha a polgármesteri hivatalok községi vásártereket, vásáros helyeket jelölnek ki erre a célra, hisz a mindig siető utas nem kezdi keresgélni majd, hogy Csernáton Fűzfalva névre hallgató falurészének nincs-e vásártere a község valamelyik másik pontján.
Nemrég útban Tulcea felé kíváncsiak voltunk, hogy miként fest az út menti áruforgalmazás tilalma az ország más fertályaiban.
A települések nagy többségén fütyülnek erre a tipikusan bukaresti rendelkezésre. Valea Călugărească városias nagyközség főútján hosszú kilométereken át kínálják pillepalackokban a termelői bort. Valóságos zöldségkiállítások fogadnak úthosszán át. Az út menti zöldségüzletek is parádés tálalásban ajánlják vásárlásra a portékát.
Sőt, rossz példa is akad. A Giurgeni–Hârşova Duna-híd mindkét felhajtó szakaszán sok esetben a rendőr szeme láttára kínálják az egyébként halászati tilalom alatt lévő tokféléket, harcsabocsokat, harcsákat, pontyot, süllőt. Nálam gyakrabban utazó útitársam most is figyelmeztetett: nehogy kaviárra áhítozva akarjak tokhalat venni, mert a hal kopoltyúját égőpirosra festik, hogy frissnek tűnjön, és van, amikor követ, fémdarabot helyeznek el a hal hasüregébe, hogy a mérlegen jobban húzzon, előfordult, a halárus nem engedte meg, hogy a kuncsaft a saját mérlegét használja.
A törvény szigorítása és hatósági ellenőrzés jelenléte oly módon jelentkezett, hogy akad halárus, aki nem a halat, hanem két karját széttárva a kapun belül lévő hal nagyságát mutatja.
Mutogatni pedig szabad.