Rozsdasereg, avagy műhelytanulmányok a kiszolgáltatottságról és a pusztulásról (Albert Levente a Magmában)

Nos, húsz éve, a Gyárfás-házban, a Tetemrehívás című témaelemző kiállításon. "Lebilincselő volt a mű nyers őszintesége és sokféle asszociációs mezeje: a vérátömlesztés kellékei, infúziós csövek, állványok között vergődő zoomorf figura egyaránt utalt a rendszerváltást kirobbantó mártír városok: Temesvár, Brassó drámájára, a marosvásárhelyi véres eseményekre, az akkoriban tragikus hirtelenséggel elhunyt szellemi mentor, Baász Imre sorsára, egyszóval az emberi tetemrehívásra."
Bármennyire is különös és meglepő, de ez Albert Levente első egyéni kiállítása, nem életművéből válogat – noha elképzelhettünk volna egy ilyen szelekciót is, igazán lett volna miből, harminc esztendeje konokan, folyamatosan, tudatosan építi ma már össze­hasonlíthatatlan, egyéni és eredeti művészi világát –, hanem az utóbbi év terméséből. S gondoljuk, ez sem véletlen, ezt az "arcát" akarta megmutatni. Már legutóbb, a skandináv művészekkel közös nemzetközi tárlaton kiállított Spirál című műve kapcsán is leírtuk, jellemző rá a sorozatokban való gondolkodás. Ebben sem áll egyedül kortársai között, ez már mesterére, Baász Imrére is jellemző volt, de jellemző jelentékeny kortársaira is Vinczeffy Lászlótól Vargha Mihályig, Vetró Andrásig és Petrovits Istvánig vagy Damokos Csabáig, akiknek nemrég láthattuk szintén első egyéni kiállítását ugyanebben a kiállítóteremben, ami jelzi a Magma irányítóinak és tárlatszervezőinek elkötelezettségét is bizonyos művészi irányzatok iránt, s egyre inkább kialakul a Magma összetéveszthetetlen műhely jellege is.
Ami Albert Levente sorozatait mégis megkülönbözteti sok más művésztől, az a kettős megközelítés. Nem tudni, festményei készülnek-e installációi illusztrációiként, vagy épp ellenkezőleg, festményei centrális magvát képzi meg különös hangulatú installációiban is. De mindez nem is fontos, sokkal lényegesebb a kapcsolat s a kettős megközelítés, ami megteremti művei asszociációs alapját és erős atmoszféráját, amely az emberi kiszolgáltatottságra és a pusztulásra hajaz, s tág teret nyit az értelmezéseknek. A Rozsdasereg, amint a kihívó, bizarr cím is jelzi, már a rozsda szerepeltetésével is fő témájára, a pusztulásra, az elmúlásra, a romlásra, a halálra céloz kihívóan, dacosan, kiismerhetetlenül. Az emberi alakok a festményeken már csak stilizáltan jelentkeznek, elmosódottságukban néha mégis felfedezhetőek, de van egy mű, a Szögemberek – ami felismerhető, szögekből mintázott figurákat ábrázol –, méghozzá igen furcsa helyen, az alagsori termekbe levezető lépcsővel szembeni falon, minden látogatónak lemenet óhatatlanul is szembesülnie kell vele. Ami azt is mutatja, hogy a Magma irányítóinak segítségével milyen kitűnően elrendezett az egész tárlat! A Szögemberek egymás alá helyezett triptichonja (Albert Levente szívesen használ installációin is különféle drótokat, szokatlan anyagokat, rozsdalenyomatoktól fémdarabokig)... A mű az eltorzulásokról beszél, méghozzá szokatlan egyértelműséggel, amelyek a mai tömegembert jellemzik, akit a tegnap még a politikai lózung meglepő módon "új emberként" definiált. Jellemző jegyei: a kóros bizalmatlanság, amely szintén beteges azonosságzavarából és nyomasztó önbizalomhiányából fakad, a befelé fordulás, a sértődékenység és a mindebből táplálkozó ijesztő ag­resszivitás. Ismé­teljük, Albert Levente művei tág teret nyitnak a különféle asszociációknak, anélkül azonban, hogy legtöbbször komor tanulságaikat szájbarágóan akarnák a nézőre kényszeríteni. Ez a mű szoros kapcsolatban áll Albert Levente egy másik, itt kiállított szériájával, A végtelen fallal – igen, a "szögember" mindig láthatatlan, végtelen falakba ütközik, képtelen megvalósítani önmagát, alkatilag, bármennyire megalázóan és bizarrul hangzik is ez, méltatlan a szabadságra, ezért aztán mindenre kapható, úgyszólván mindent el lehet művelni vele – vagy a Rozsdasereggel, ahol egy nyomasztó jövő, a "szögemberek" elkerülhetetlen jövője látható...
Amit még fontos megjegyezni, a festményeken a felületek hihetetlen megmunkálása és a szimmetriára való törekvés, az állandó tükrözés és öntükrözés az igazán érdekes, s a színvilág nyomasztó, de összehangolt, kifinomult monotóniája. Izgal­mas párbeszédet kezdeményeznek a nézővel a Rozsdasereg művei...