Összeborulás ­távolságtartással (Kármentő)

Ebben ugyan minden normális embernek kételkednie kellene, mert ugye, anya csak egy van, de mégis jólesik hallani, hogy több évtizednyi távolságtartás után számítunk valamicskét mi, határon inneniek. Hangosan mondom, hogy mindenki hallja, nekünk itt van itthon, számunkra a magyarországiak a határon túliak. És itthon akarunk maradni akkor is, ha anyanyelvünk négy évtizedes (vajon csak annyi?) üldöztetése után vannak területek, amelyeken képezni magunkat csak ott adatik meg, vagy egyszerűen azért mennek fiataljaink Magyarországra tanulni, mert ott több lehetőségben bíznak. Hogy közülük nem minden diplomázott tér haza, inkább vállalja a képzett munkanélküli szerepét vagy a bevándorló megbélyegzést, netán egyesek sikeresek lesznek, és azért maradnak, arról vajmi keveset tehetünk mi, akik itthon becsületes munkával keressük meg kenyerünket és esetenként magyar honban tanuló gyermekeink kenyerét is.
Történt, hogy az idei egyetemi felvételin a Romániából jelentkezők egy bizonyos kategóriáját, azokat, akik olyan szakokra pályáztak, ahol feltétel volt az érettségi idegen nyelvből is, botrányosan átverték. Nem közölték velük, hogy milyen feltételek között számítanak ebből a tárgyból felvételi pontot. Se szó, se beszéd, a nemzetközi nyelvvizsga sem jó, az sem elég egyenértékű a magyarországi érettségivel (holott éppen a napokban hangoztatják, hogy ezentúl kötelező a nemzetközi nyelvvizsga az egyetemre felvételizők számára – lám, érintett fiataljaink ennyivel előtte járnak a tervezett magyarországi intézkedésnek), nulla pont jár érte, érvénytelen a jelentkezés. Mindez csupán a felvételi eljárás lezárta és eredményhirdetés után derült ki, nehogy lehetősége legyen érintetteknek pótolni az előre nem jelzett hiányosságot. Ennyit a tájékoztatásról.
Van ellenben egy-két másik szépséghibája is a határon túliak magyarországi felvételiztetésének. Valamennyire nem áll módunkban kitérni, de azt érdemes megjegyezni, hogy nemcsak diákjaink nem egyenlőek az ottaniakkal, hanem közjegyzőink sem. Unió ide vagy oda, tessék kérem a Romániában hitelesített okiratot jó pénzért felülhitelesíttetni Ma­gyarországon vagy valamelyik külképviseletén, a Londonban kiadott nyelvvizsga-oklevelet is fordíttatni, hitelesíttetni, ráadásul honosíttatni. Ember legyen a talpán, aki mindezt megtanulja, végigjárja, fizeti a költségeket, majd pedig elkönyveli (vagy nem), hogy átverték. Mert nem tájékoztatták arról, hogy a fehér ott fekete, a sok kevés, az itthoni legfelsőbb szint ott nem lépi túl az alsó ponthatárt sem. Vajon mit tudhatnak a magyarországi érettségizők, amit a mieink nem, milyen információnak lehetnek birtokában, amihez mi nem jutunk hozzá? Egyet biztosan tudunk, a magyarországi egyetemi felvételi rendszer nem kedvez a határon túli jelentkezőknek, ami nem is olyan nagy baj, így legalább nagyobb a valószínűsége, hogy fiataljaink itthon maradnak, de akkor nem kellene akkora kebelre ölelést hangoztatni, hogy az már-már gusztustalan, tekintve a mindennapi valóságot. Ráadásul említett észrevétel csupán egy szeletére világít rá mindannak, amit magyar–magyar kapcsolatrendszernek nevezünk.