Államfüggő átmenet a kapitalizmusba (Magánosítás honi módra)

A kapitalizmus hazai restaurálásában a spontán tőkeképződés mellett éppen a privatizáció lett volna az "a királyi út", véli Pasti, melynek a leginkább hozzá kellett volna járulnia egy célszerű modell kialakításához. A magánosítás mikéntje valóban meghatározta a mai társadalmi állapotot, de nem úgy, ahogy kívánatos lett volna, hanem ahogy a keleti tradíció feléledése megszabta, mintegy önmagát reprodukálva a szocialista köztulajdon uralta pár évtizedes kimaradás után.
A kezdeti nagy osztozkodás
Pasti az amerikai szociológus, Pareto által feltárt törvényszerűségből indul ki, mely szerint minden társadalomban a tulajdon 90 százaléka előbb-utóbb a lakosság 10 százalékának birtokába kerül. Ennek mai formája még kirívóbb aránytalansághoz vezet a kortárs nyugati társadalomban, ahol a népesség 1–2 százaléka a tulajdon 40 százalékának megfelelő hányadot is ellenőrizhet.
A magánosítás fő kérdése az volt – állítja a szerző –, hogyan jut az állami és köztulajdon e tíz százalék kezébe. A birtoklásért kialakult versenyben legalább három fő érdekcsoportosulás vetélkedett, mely tagolódás a folyamat szakaszosságának is kulcsát adja. Az elsőt az 1990-es és az 1992-es választásokat is megnyerő, az ipari vállalatok vezetői és az ipari proletariátus szövetségét képező koalíció jelentette, mely a privatizációban a menedzserek álláspontját támogatta. E csoport korlátozott magánosítást kívánt, és főleg a gazdaság újjászervezésében, technológiai korszerűsítésében, új nemzetközi piacok meghódításában látta a kiutat. A magánosításban az ingyenes kiosztásban látta a megoldást, persze úgy, hogy az csak a javak kisebb hányadára essék (30 százalék), mintegy kielégítve ezzel a "népség-katonaságot". Egyúttal ügyelt arra, hogy a külföldi tőke csak kisebb mértékben jöhessen be, mert ugye, "nem adjuk el az országot!" Úgy gondolták tehát, hogy egy olyan vegyes gazdaság jön létre, melyben az állami szektor marad az erősebb, amolyan skandináv példára (például Ion Iliescu említette ezt). Az elit második, liberálisnak nevezett csoportja gyors, azonnali, mindenre kiterjedő magánosítást szeretett volna, a piaci mechanizmusok azonnali felszabadítását, tehát a javak elosztását kivették volna az állam kezéből, de ehhez hiányzott a tőkéje és befolyása (Dinu Patriciu stb.). Egy harmadik csoport mindenekelőtt az államosított javak visszaszolgáltatását tartotta elsődlegesnek, és kész volt bármelyik más csoporttal összefogni ennek érdekében. Egy negyedik pedig, az agrárpárt köré csoportosulók az állami gazdaságok, pártfarmok fenntartásában voltak érdekeltek.
Az ipari folyamat
Vladimir Pasti szerint még a nyolcvanas években kialakult, és később az Iliescu által vezetett mindhárom párt (FDSN, PDSR és PSD) által a kilencvenes években is vallott ideológia szerint a kommunizmus gazdasági csődjét az idézte elő, hogy az ipari technokratákat, igazgatókat, szakembereket alárendelték a pártaktivisták osztályának. Pasti úgy látja, eme felfogás hatalmas népszerűsége és elterjedtsége ellenére több ponton hibás. A szerző szerint a nyolcvanas évekre nálunk is a technokraták nézetei válnak uralkodókká, s meg is határozták döntő módon azt, ahogy a kapitalizmusra történő átmenet nálunk megtörtént. Mindjárt a hatalomátvétel után nem a tulajdonváltás, hanem az átszervezés követelményét támasztották, mivel az irányítás új módszerére való áttérést tartották elsődlegesnek.
Pasti úgy látja, Románia a többi keleti államnál nagyobb szabadságfokkal futott neki az új világnak, kevésbé függött ugyanis gazdaságilag a Nyugattól és egészen az európai integrációig, amikor is e szabadságától a nemzetközi tőke megfosztotta, maga választhatta meg a követendő utat. Ezt meg is tette, méghozzá "forradalmak" (fordulatok) egész sorát produkálva anélkül, hogy elégedettek lehetnénk az eredménnyel – véli.
Az elsőként hatalomra került Nemzeti Meg­mentési Front amolyan államkapitalizmust kívánt meghonosítani kezdetben anélkül, hogy így nevezte volna. A politikum úgymond kivonult a gazdaságból, amelyet kétfelé osztottak: egy részének önellátóvá kellett volna alakulnia, a másikat továbbra is az állam pénzelte. 1991 után kereskedelmi társaságokká alakultak a vállalatok, ezek 60 százaléka saját javai magánbirtokosává vált. Noha sokat bírálták, Pasti e lépést tartja a legfontosabbnak az ipari magánosítás útján. Megjegyzi, hogy a gazdasági adminisztráció ugyan kihasított a maga számára is egy részt, így születtek az ún. ipari egyedáruságok.
Első és utolsó mohikánok
A lakosságot a folyamatból nem lehetett kihagyni, végső soron őrá hivatkoztak valahányszor legitimálni kellett egy-egy új lépést, emiatt minden új kormány valamit juttatott a közembernek is. Az ún. tömeges privatizáció keretében két ízben is értékjegyeket és értékkuponokat osztottak ki körében, utólag pedig egy új fázisban ez leszűkült egy-egy cég alkalmazottjaira, erre épült az ún. MEBO-módszerrel végrehajtott vállalati magánosítás. A proletariátust egészen az 1995–97-es fordulatig figyelmen kívül hagyni nem lehetett, mi több, némely helyeken még az európai csatlakozás küszöbén is számolni kellett vele, mint például a kőolajiparban, amikor is a feldolgozó cég eladásakor a cég részvényeinek 8 százalékát az alkalmazottak között osztották ki (akik háta mögött különben hazai tőkések álltak, de jellemző módon, úgy érezték, még előtérbe kell tolniuk a "népet", hogy igazolják tettüket; ők e tekintetben utolsó mohikánjaivá váltak a népi részesedésnek).
Piócacégek
A magánosítás a széleken kezdődött, a perifériához tartozónak vélt szolgáltatásokkal – holott Nyugaton már az volt a fő szektor –, és csak utóbb érte el a gazdaság kemény magjának tartott nehézipart, néha túl későn, annak ócskavas állapotában. Így tapadtak rá a nagy üzemekre mindenfelé az ún. piócacégek, melyek gyakran kevésbé ortodox módszerekkel csapolták meg az állami ipart. Az első lépések éppen az addig legszentebb állami monopóliumnak nevezett külkereskedelem átengedésével történtek, s ebben születtek az első mesés vagyonok. Mindezt a közvélemény észre sem vette kezdetben, annyira nem volt e tevékenység szem előtt. A nexusok, szerződések jelentették itt a fő vagyontárgyat, az pedig úgyszólván láthatatlan volt.
Jó fél évtizednek kellett eltelnie, amíg a tulajdonképpeni ipar is sorra került. A vállalatok azonban jórészt már annyira el voltak adósodva, hogy magánosításuk nagyon lassan bontakozott ki. Az új rendszer első évtizedének végére egy becslés szerint az állami vagyonnak alig negyede került magánkezekbe. Hihetetlen mértékű pusztulás is lefolyt közben, sok korábbi értéket elpocsékoltak. Ha nem erősödik fel a nemzetközi nyomás és a külföldi tőke offenzívája, az állami ipar alighanem elvegetált volna még egy ideig – véli Pasti –, de a körülmények változtak, Romá­nia bekerült az unió vonzás- és érdekkörzetébe, és nem állhatott ellen annak. Romániára a nyugatabbra fekvő országok után terelődött a nemzetközi tőke figyelme. Az európai és ázsiai nagytőke mindenekelőtt a piaci megszorításoktól, adóktól akarta megtisztítani az országot, hogy versenyképesebb áruit szabadon adhassa itt el. Ebben a Világbankra és a Nemzetközi Valuta­alapra támaszkodhatott, ezek pénzelték ugyanis már részben az átalakulást. Ekkor következett be a váltás: az addig a menedzsment átalakításáról beszélő gazdaságpolitika a mindenáron való tulajdonváltás (eladni bármi áron) irányvonalára nyergelt át, a korszerűsítést rábízva az új tulajdonosokra. A folyamatban a belső állami gyárvezetők tőkeerejük elégtelen volta miatt is alulmaradtak a külföldi tőkével szemben.
E tőke azonban máig nem tanúsítja az elvárt érdeklődést a román gazdaság iránt. Emiatt könnyítésekkel csalogatják, de ez sem hozta meg a kívánt eredményt. Az állami privatizációs bevételek is visszaestek. Hatalmas, utcára került tömegek voltak ezért kénytelenek külföldi vándormunkát keresni, e fejlemény máig tart, és beláthatatlan következményekkel fog járni.
Csalétkek bevetése
1997 után hozzáláttak az egyedáruságok eladásához, előbb kereskedelmi társaságokká változtatva azokat. Mivel ún. stratégiai befektetőket kerestek, gyakorlatilag a külföldi tőkének tartották fenn őket. Ennek köszönhetően nőtt meg a külföldi tőkebehozatal 1999-től. Pasti szerint a 2007-es uniós csatlakozásig a román ipar magánosítása nagy vonalakban befejezettnek tekinthető.
Kezdődtek a valódi vagy művi csődök – tesszük mi hozzá, és sorozatunk sok szomorú példával szolgált e tekintetben. A kevés kivételre, a sikeres privatizációra szintén tudtunk példát felhozni, de sajnálatosan kis számban. Tükröződik mindez egy fontos ipari mutatóban is. 1990-ben a román ipar 3,8 millió alkalmazottja a nemzeti össztermék 46,2 százalékát állította elő, ez 2004-re 28 százalékra csökkent, melyet a maradék 1,8 millió alkalmazott termelt meg. Az ipari foglalkoztatottak száma tehát felére esett másfél évtized alatt. Ekkora árat kellett fizetnie az iparnak az átalakulásért, és mint napjaink nehézségei mutatják, a megpróbáltatásoknak még koránt sincs végük.
Elvétett különút
A privatizáció tőlünk nyugatra, Csehország­ban vagy akár Magyarországon is kevesebb veszteséggel járt. A román különút – az államgépezet nagyobb szerepe a folyamatok levezénylésében – jóval költségesebbnek bizonyult, s bár a szabadság illúziójával ajándékozott meg, évtizedes késéshez vezetett. Ezért joggal tehetjük fel a kérdést: iparunk, útjaink, "jólétünk" mai állapotát nézve: megérte-e?
Tegyük hozzá: Pasti 2005-ös mérlege ennél is pesszimistább. Szerinte a mutatók arra vallanak, hogy a romániai ipar, benne a külföldi tőkével működő is, alapvetően élősdi maradt. Ahelyett, hogy a nyugati ipar módjára értéket teremtene, tulajdonképpen az állami bevételeket szívja el, mintegy eltartatja magát a társadalommal, például eladósítja az államot.
Meg kellene hát nézni, mennyire áll eme állítás a 2011-es év Romániájára is. Példaként kínálkozik egy nemrég napvilágot látott hír. Nem a legjobb ómen, hogy az amerikai Bech­telről bebizonyosodott: hajlandó az eddigi ár feléért is folytatni a sztrádaépítést. Az észak-erdélyi autópályáról kisült, a világ legdrágább ilyen létesítménye, a Bechtel évek óta átlag 14 millió eurót inkasszál kilométeréért, mely tétel a miniszter szerint valóságos rákbetegségként emészti a román költségvetést. Magyarán: a rosszul megkötött szerződés miatt az amerikai óriáscég éveken át kénye-kedve szerint fosztogathatta a közkiadások fejlesztésre szánt büdzséjét, míg az idén új alkukötésre kényszerítették. Különben a kialkudott hétmillió eurós kilométerenkénti ár még mindig a legmagasabbak közül való a világon. A sikerpropagandára beállított híradások fel sem teszik a felelősség kérdését, holott az igazi kérdés nyilván az lenne: hogyan volt lehetséges ennyire előnytelen szerződést kötni a Bechtellel, illetve miként tudott az ennyire visszaélni vele? Hiszen most elismeri: legalább kétszer annyit kért és kapott, mint amennyi tisztességes körülmények közt megillette volna. Történelmi léptékű hibát követtek el a felelősök (szociáldemokrata kormány volt hatalmon), a létfontosságú autópálya átadása jó fél évtizeddel vagy többel is csúszhat miatta, és ennek egy egész nagyrégió, több tízezer négyzetkilométeren élő több millió ember, végső soron egy egész ország látja kárát.