Nyári erőszak (Magasles)

A hírek, mint a darazsak, köröznek körülöttünk, erőszak az utakon: a türelmetlen sofőrök nem képesek kivárni, amíg a járókelők átkelnek a zebrán ("az egyetlen helyen – írja Kányádi –, ahol igazunk / lehetne még, ha meghalunk..."), ezért kiszállnak, na ne túlozzunk, dühöngve kiugrálnak kocsijukból, és nagyon sokszor üvöltözve meg is verik, le is ütik őket, vagy egyszerűen elütik a szerintük lassú járókelőket, majd továbbhajtanak.
A hírhedett dettai eset óta – a polgármester fiai által vezetett egyik banda a rendőrök szeme láttára szamurájkardokkal szabdalta össze a rivális csoport tagjait – divatba jöttek az ilyesfajta japán harci eszközök. Minap Nagyváradon egy kamasz szamurájkarddal (honnan jutott a birtokába, hiszen egy vagyonba kerül) támadt három kiskorú gyermekre, életveszélyesen összevagdalva őket, egy kétéves kislánynak levágta a fülét. Mi történhet? A tettes kiskorú, legfeljebb javítóintézetbe kerülhet, ahol kiképzése majd tökéletesedik, társai mindarra megtanítják, amit még nem tud. Vaslui megye egyik falujában pedig a birtokát védő, öntudatos gazda karddal sebezte félholtra a kertjébe behatoló két kiskorú gyermeket, mert szerinte galambokat akartak lopni... Egy másik faluban három vérmes cigány vert halálra egy fiatalembert, aki kocsijával elütött – vagy csak elsodort – egy gyereket, akinek semmi baja nem lett. Az áldozatot a késve érkező rendőrök szedték ki teljesen megvadult támadói botjai, vasvillái alól, de a mentőautóban elvérzett. A csodálatos román tengerparton egész banda támadt egy fiúra ki tudja, miért, s hogy nem verték agyon, maga a csoda, a rendőrség ugyanis, természetesen, ide is késve érkezett. Különben is szép Romániánkban a rendőrök egy része – tisztelet a mindenkori kivételeknek – meghitt kapcsolatban áll a hasonló bandákkal, amelyek – rossz nyelvek szerint – fizetnek is nekik azért, hogy alkalomadtán szemet hunyjanak.
S akkor még nem beszéltünk a rengeteg karambolról, a minősíthetetlen állapotban lévő hazai közutak miatt Románia magasan vezet az európai országok között az autóbalesetek számát tekintve. (Valamiben, lám, világ-, de legalábbis európai elsők vagyunk!) S nem beszéltünk az elharapózó családi erőszakról sem, csecsemőket, kiskorú gyermekeket visznek kórházba, kis testükön ütésnyomokkal, melyek drága szüleik dolgos kezétől származnak, a pedofíliáról, az iskolákban terjedő agresszióról.
Mindent nem lehet a kánikulára sem fogni, kétségtelen, a hazai lakosság egy része frusztrált, nem képes feldolgozni a napi stresszes ügyeket, s a magukat sértett áldozatnak hívők a legkisebb vélt vagy valós sérelmet is indokolatlan bestialitással torolják meg. S mindezen azért már az igazságszolgáltatás bajnokainak is el kellene gondolkodniuk, növelve az időnként nevetségesen csekély büntetéseket.