Hogyan utazzunk tizenkét órát Marosvásárhelyig?

Hajnalban ébresztő, délelőtt már ott is vagyunk – hangzott a meglehetősen egyértelmű és kétségtelenül vitathatatlan kijelentés, melyet ugyan afféle burkolt fenyegetésként is lehetett volna értelmezni, de hát emberünk csak legyintett, fölényesen, mégiscsak ő a férfi a háznál: ej, hagyjál, hát alig több mint 150 kilométerről van szó, gyalog is odaérnénk néhány óra alatt. Az ügyet ezzel le is zárták, s bár a hajnali hatkor szóló csengőhang hallatán még megjegyezte, nyugodtan indulhatnak később is, elvégre háromórás útról van szó, az asszony fölöttébb szigorú tekintete láttán jobbnak látta kikecmeregni az ágyból.
Hétkor ott is voltak az állomáson, a busz mindössze húsz­perces késéssel érkezett, ami a hazai közszállítási viszonyok tükrében akár pontosnak is minősíthető, a kora délelőtti célba érés álma azonban akkor kezdett szertefoszlani, amikor a sofőr közölte: a jármű teli, újabb utasokat nem vehet fel. Sebaj, megyünk a nyolcórással, mondta emberünk, igaz ugyan, hogy az több mint öt óra alatt ér Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre, de legalább szép a táj. Ezt inkább a maga vigasztalására fűzte hozzá, hiszen már akkor igen melegen sütött a nap, öt órát döcögni egy zsúfolt kis dobozban azért nem afféle kellemes kis nyári kirándulás, a legpompázatosabb vidékeken sem. Míg ezen morfondírozott, egyszer csak azt vette észre, kisebbfajta tüntetésre elegendő tömeg gyűlt össze, s mert más járat éppen nem indult, hát egyértelmű volt: mindenki ugyanarra várt. És bekövetkezett az elkerülhetetlen: a várakozók harmada fért fel csak a buszra, a többiek keserűen nézték, ez is elúszott.
Vonat csak későn, ekkor támadt a mentő ötlet: be kell menni a közeli Brassóba, onnan gyakrabban indulnak buszok. Nosza, be a taxiba, nehogy lekéssék a maxitaxit, amely mindössze tíz percet késett, ami hazai viszonylatban igencsak pontosnak számít, de ami ezúttal fatálisnak bizonyult: két perccel érkezésük előtt ment el a marosvásárhelyi járat. Amely, ugyebár pontos volt, ami a hazai közszállításban majdhogynem kivételnek számít. Vonat csak későn, két órát kellett várakozni, legalább kávézunk egyet – vigasztalták egymást. A tűző napsütésben fél órával indulás előtt kiálltak a megállóba, biztos, ami biztos. És ekkor bejelentették: forgalmi dugó alakult ki Bukarest és Brassó között, mintegy másfél órás késésre lehet számítani. A becslés pontosnak bizonyult, ami itthon ugyancsak meglepő, de vigasznak eléggé sovány. Delet harangoztak már – valahol máshol, mert a nagyvárosi állomáson csak az autók tülkölését, a vonatok zaját, no meg az utasok káromkodását lehetett hallani –, amikor a járgány berobogott, diadalittasan közelítettek ajtaja felé, ám csalódottan konstatálták, ez is teli, olyan, mintha nem is jött volna. Ketten fértek fel a várakozók közül, azok, akik a hazai körülményekhez leginkább alkalmazkodni tudtak, azaz pofátlanul könyököltek, tolakodtak, lökdösődtek. És mert a hazai viszonyok minden bájuk ellenére mégiscsak kiszámíthatóak, a jelenet megismétlődött újabb két óra múlva. Maradt hát a vonat, Segesvárig legalább, ha három órát kell is utazni, hogy valamelyest közelítsék azért a székely fővárost. A fülledt kánikulában az ócskavas-halmazra emlékeztető, piaci árusokkal, manele-rajongókkal teli szerelvényen pedig azt is kiszámították, a hazai vonatozásban ugyancsak jó eredménynek számító tízperces késés pontosan arra elegendő, hogy lekéssék a csatlakozást. Már bosszankodni sem tudtak, mentő hívásra szánták el magukat, jobb, ha Segesvárról beviszik őket autóval.
Este hétkor már meg is érkeztek. Emberünk számolni kezdett: ha a visszaútra is elvásik még egy nap, csak a vasárnap marad a hosszú hétvégéből.