A közélet megtisztítása

E szerint a nyugati klasszikus kapitalizmusban a cégeket bizonyos szükségletek hívják életre, a piac és egyebek szabályozzák mozgásukat, s a társadalom számára ilyen vagy olyan, valamilyen hasznot hajtó tevékenységekről van szó.
A kelet-európai "másolt" társadalomfejlődés merőben más típusú tőkés gazdaságot hozott létre, mely nemhogy nem gyarapítja, hanem kimondottan feléli a társadalom tartalékait, az államon keresztül mintegy kiszívja a társadalom erejét, úgyszólván élősködik azon, mint prédára a ragadozó, úgy les a jogtalan előnyökre. Több keleti nemzet amolyan követő mentalitásra kényszerült történelmi lemaradása miatt, mesterséges eszközökkel hozott létre ipart és polgárságot, azt nagy társadalmi ráfordítással és áldozatok árán korszerűsíteni kívánta, s noha a lépéstartásban eddig mindig lemaradt, a vizet továbbra is bőszen hordja a Dunába, mert jobbat nem tud, és a fennálló hatalmi viszonyok erre kényszerítik.
Kifejlődnek parazita tulajdonságai. Gondoljunk a Ceauşescu-féle "aranykorra", mely vegytisztán mutatta meg, mit is jelent az esztelen, öncélú modernizáció, az emberi vagy reális piaci szükségletek kielégítésétől elszakadt gazdaságfejlesztés. Nem sokban különbözött ettől a maói jelszó és gyakorlat, mely szerint három év kemény munka tízezer éves boldogságot lett volna hivatva szavatolni – ha ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne. (A mai kínai vezetők pont ennek ellentétéhez tartva magukat értek el eredményt.) No de a keleti "ragadozó gazdaságok" mérvadó szakértők véleménye szerint továbbra sem hazudtolják meg magukat. Hiába omlott össze a kommunizmus fenntarthatatlan formája, az újkapitalizmusban is regenerálódnak a kelet-európai gazdaság rákfenéi, így élősdi jellege, melyet illusztrál a reprivatizáció gyalázatos rombolással felérő lefolyása például nálunk, de az új cégek működtetésének fölöttébb költséges volta és állami kedvezményekre pályázó folytonos ácsingózása is. Szerintük a törvényhozás egész munkája eme elvárás körül forog.
Kelet-Európának tehát önmagával kell megvívnia igazi harcát, s ebben az unióban való feloldódás esetleg segíthetne. De mit tapasztalunk? A betelepedő nemzetközi cégek is felvették a honi tempót, hiszen a helyzet extraprofit forrása, s elvégre nem azért jöttek be, hogy az otthoni haszonkulccsal dolgozzanak, hanem többre, sokkal többre vágytak. Nem elég az, ami az alacsony bérekből, termelési költségekből, olcsóbb nyersanyagból, szállítási költségek megtakarításából származik, kellenek még nekik a költségvetési pénzekből lefejhető profithányadok is, hiszen miért ne, ha a lakosság szemet huny fölötte, a korrupt államgépezet pedig kimondottan arra utazik, hogy minél többször és minél előnyösebben adja el magát és árusítsa ki a magánérdeknek a közfunkciókat.
Az államgépezet fölötti valóban demokratikus kontroll, a ténylegesen öntudatos polgári magatartás, politikai életünk egészének újjászületése egészen más erkölcsi és közéleti alapokon kardinális kérdése a mának és a jövőnek. Lesz-e erőnk, van-e esélyünk rá, egyáltalán: felérjük-e ésszel, hogy mi is tulajdonképpen a teendő? Hogy egy új polgári, de legalábbis köz- és magánerkölcsi forradalomban válhatunk azzá, amivé magát a társadalmi mechanizmust is tennünk kellene?