Samu, a szimpatikus gonosz

És egyszer csak felénk kezd eregélni a tehéncsorda. Hatalmas bendőjű, vedernyi tőgyű fajállat valamennyi. Az egyik vendég elsőéves egyetemista az állatorvosin. Gyönyörködünk a jószágban. Az idillt aztán egy hatalmas termetű bika zavarja meg. Néhány méternyire megközelít, a füvet, a porondos talajt mellső lábával kaparja úgy, hogy patája alól porzik a fű alatti kavicsos homok. Nyakát megmerevítve vészkeltően bőg, s időnként olyan zöld színű sugarat lövell ki a farka alól, hogy tűzoltóversenyen nagydíjat nyerne. Közben visszaérkeznek zalánpataki kísérőink. Vastagabb, tűzre való dorongokkal próbálják Samut – ők a nevét is tudják – arrébb tessékelni. Béni, a gyönyörű labrador az elhajigált faágakat a bika mellől visszacsempészi. Ezt szokta meg. Samu rá se hederít a kutyára, a dorongokra sem, pedig előfordul, hogy a homlokán törik el a száraz faág. Aztán megérkezik a csordapásztor, nagy erejű parittyát halász ki a nadrág térdig érő zsebéből, és apróbb tyúktojásnyi kövekkel a Samu homlokát célozza. A kő koppan, pattan, és Samu arrébb áll ismét olyan pózban, hogy a békésen legelésző csordát tőlünk megvédhesse.
– Ezt hogyan kötik be télire az istállóba? – kérdezem. – Sehogy – mondja kísérőnk. – Gazdája a csorda behajtása előtt lelöveti és beviteti a brassói vágóhídra. Szeren­csénk van, ezt majd nem kell végignéznünk, mert Samut mindannyian sajnálnánk. Hát ő teljesíti a kötelességét, védi a háremét, s olyan erőben van, hogy minden bizonnyal az állományszaporításban is jeleskedve helytáll. Arról pedig senki sem tud, hogy valakiben kárt tett volna.