Széttépett családok

Valamikori kolozsvári osztályom ma az anyaországban tartja baráti találkozói jó részét, valóban többen élnek kinn, mint itthon. De ők a nyolcvanas évek nehezen elviselhető nyomása elől menekültek oda, ma pedig a világ nyitottságára hivatkoznak az érvényesülni kívánók akkor, amikor a nívósabb képzést keresik.
Nem vitatom igazukat, törekvéseik jogosságát sem, bár hazai felsőoktatásunk a továbbtanulás alapfeltételeit nagyjából biztosítja. Nem ezt akarom ugyanis firtatni, hanem azt, mikor vesszük végre számba: milyen hatással volt a családokra az utóbbi évszázad. Hány család szakadt szét a huszadik században amiatt, hogy a fiatalok városra költöztek, külföldre távoztak, ilyen-olyan okokból arra kényszerültek, hogy megtagadják szüleiket, rokonaikat. Milyen vad erővel avatkozott bele a rokoni szálak összegubancolásába az urbanizáció, az ideológiai töltetű elidegenedés, a modernizáció ezernyi tényezője, a háború és az "osztályharc", az államok területi osztozkodása, de például a szocializmus idejebeli kihelyezési rendszer is, s hogyan távolított el anyától-apától gyereket, nagyszülőtől unokát térben és érzelmekben is. A családra rossz napok jártak e században, mondanám, meglazultak a korábbi legszorosabb szálak, és a fiatalok új, nemegyszer cseppet sem barátságos környezetben kényszerültek új életet kezdeni.
A folyamat nem állt meg a rendszerváltás után, sőt, kimondottan riasztó méreteket öltött, némely nemzetek munkaképes lakosságuk harmadát-felét veszítik el a szemünk előtt a vendégmunkarendszer "jóvoltából".
No de szűkebbre vonva a kört, egy rokoni szálakat újraerősítő világot kellene létrehoznunk, ha már annyi mindent "építtettek" velünk a kor hatalmasai. Egy olyat, amelyben a gyermek a szülő munkájának eredményeit nem csupán pénzzé tehető ingatlan formájában örökli, hanem ténylegesen gyarapíthatja is azt, saját családot alapozhat rájuk, és boldogulását az egymást átfedő itthon és otthon együttesében találja meg.