Átalakuló besenyői Cigányszer

Bő három évtizeddel ezelőtt erre járván elképesztő látvány borzadt szembe velem. A putrisor alatt, a tó felé lejtő tágas térség egy összefüggő hulladék- és szeméttenger volt. Kidobott kályhák, a tóba begurított és félig iszapba süllyedt gumiabroncsok, a parton lyukas, deformálódott edények, és mindezt felülmúlta egy pancser munkával összeeszkábált kútgárdolásszerűség, benne a felszínhez közel álló talajvíz, s a putrik irányából egy szennyvizes csermely folyt – esős idő után voltunk – bele a kútba. A kerítés nélküli porták körül csontra hízott gebék, kutyafalkák és számtalan ricsajgó kölyök. És rengeteg faág. A tóparti fűzfák csonkosra mocskolva.
Néhány perc múltán néhányan a felnőttek közül is leereszkedtek a partra. Szóltam nekik, nem megfeddő modorban, hogy itt valami rendet kellene teremtenünk. Segítenek-e nekem? És elkezdtem halomba hajigálni az ágakat. Mellémálltak.
Mondtam – azt hittem játékból –, meg kéne mutassuk ezeknek a magyaroknak, hogy mi sem vagyunk alábbvalók, mint ők. Szemét, mocsok nemcsak ebben a fertályban "terem", hanem az egész parthosszon. A magyarok s a románok is ott hagyják, mint a kutya a valamijét, ahol a tűz mellé kuporodnak. Akad-e egy-két villa, gereblye, hogy ne kelljen ezeket a mocskos dolgokat kézbe vennünk?
Akadt vasvilla is, gereblye is. És megjött a munkakedvük is. Való­színű, az emberibb hang miatt, hiszen rájuk mindig kiabálni szoktak, őket mindig megróják valamiért. Azt is mondtam, hogyha a lakóhelyük körül rendet teremtünk, akkor meg kéne mutassuk a magyaroknak, hogy mi rendet akarunk. És megkérdeztem, hogy készíthetek-e fotókat arról, amint takarítunk. Ez valósággal megbabonázta őket. Pózolni akartak. Lebeszéltem, mondván, hogy mindenki rajta lesz a képen, de csak munka közben. És amikor még jövök, hozom a fotókat. Emlékbe. Hadd lássák mások is, hogy mi is vagyunk valakik.
És gyerekekkel együtt legalább huszonöt-harmincan gyűltek össze. Megjelentek a jó alakú, süldőkorú cigánylánylányok is, mikor a fotózást észrevették. Végigfésültük a tó egész besenyői partját. Halmokba gyűjtöttük a rengeteg hulladékot, szemetet. És, természetesen, a következő alkalommal vittem a fotókat. Marékszámra.
A tópart mostanra teljes egészében megváltozott. Itt-ott a tó vizének a szélén himbálózik egy-egy pillepalack, de az ki tudja, honnan sodródott ide. A tóparti hegyláb oldalán a föld sebei begyógyultak, szépen zöldellő gyep képződött az egykor a hazajáró csorda által is széttaposott út mentén, a régi, putriszerű házak szomszédságában formás épületek. Magyarok is telket vásárolnak, építkeznek itt. Vegyesen. A cigányok is igazodnak az ő ízlésvilágukhoz.
Dalnoki Sándor az idén húsz műanyag zsák szemetet, hulladékot gyűjtött össze. És nem vagonszámra. Sepsibesenyő egyébként Maksa községhez tartozó falu. Az itteni cigányokra jellemző – nem kedvelem a roma szót –, hogy a községközpontban is telket, házat vásárolnak. És úgy építkeznek, mint a magyar lakosság. Sokszor még jobb érzékkel.
Túl didaktikus leszek, ha kimondom: Székelyföldön ez lehet – most szóhasználati szavamat szegem – a romaintegráció útja.
És ez talán az októberi népszámlálás alkalmával is érvényesül.