Ébresztő szavak az alvó emlékezet felrázására (71 éve történt a bécsi Belvedere palotában)

Az íratlan megemlékezésnek számunkra akár megnyugtató üzenete is lehetne: jelentéktelenné vált és kitörlődött emlékezetünkből egy történelmi esemény, amelynek semmi hatása nincs jelenlegi életünkre. Arra az eufóriás örömünnepre pedig, amely a 2. bécsi döntés nyomán az anyaországhoz visszacsatolt Észak-Erdély magyar lakosságát és a magyarság egészét akkor és a következő években áthatotta, a szemtanúk és résztve­vők közül egyre kevesebben emlékeznek.
Ennek az állapotnak leginkább az utódállamok bizonyos körei örvendhetnének, azokat az újabb falatokat, amelyeket Ma­gyarország területéből újra kiharaphattak – Illyés Gyula szavaival élve – csendben és zavartalanul nyelhetik le. Nem háborgatja őket evés közben senki és semmi.
Hogy ez nem így van, akár a napi politikai eseményekből is kiolvasható. A bécsi döntések máig ható következményei a történtek apró mozaikkockáiból is összerakhatóak. A határrevíziós döntéseket érvénytelenítő, 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény, amely Magyarországot arra kényszerítette, hogy vonja vissza csapatait az 1937. december 31-i határok mögé, majd az 1947. február 10-i párizsi béke, amely visszaállíttatta az 1938 előtti országhatárokat, sőt, mintegy "ráadásként" Szigetközben Ma­gyarországtól elcsatolt még három települést, ma is érezteti hatását. A sajtó tükréből úgy tűnik föl, hogy a magyarság körében már kevéssé érdekes ez a téma, pedig nem így van. A tudat mélyén, de a felszínen is ott kavarog a történelmi igazságtalanság miatti háborgás, a némelyek által szélsőségesnek nyilvánított csoportok ennek a habzó elégedetlenségnek a tajtékját képezik, amely kicsapódik és rászárad az emberek közgondolkozására és közérzetére.
Ugyanez az érzület az utódállamok bizonyos rétegeiben más előjellel jelentkezik. Sokan úgy érzékelik és értékelik, hogy a szerzett területek miatti lelkifurdalás munkál bennük. Mások a zömében magyarok lakta, főleg határ menti területek újbóli elcsatolásától rettegnek – lásd erre a szlovákiai példákat –, és ismét másokat a Kárpát-medencei magyar befolyás erősödése zavar. Ezeknek együttes jelenléte az eredője a szlovákiai Malina Hedvig meghurcolása és megalázása, a Beneš-dekrétumok érvényességének fenntartása, a magyar állampolgárságot is igénylő szlovákiai magyarok jogfosztása, Sólyom László államelnök Szlovákiából való kitiltása, a mártíriumot szenvedett gróf Esterházy János emlékének megalázása. És hogy hazai példákat is mondjunk: az utcanévharcok, régiójelző táblák, Mátyás kolozsvári szobrának feliratozása, a kommunista diktatúra éveiben még a Belvedere – tkp. Kilátó – szállodaneveket is törülték, s ez ismét csak a habja annak a forrongó nacionalista lének, amellyel fél évszázada úgy akarnak bennünket magukhoz idomítani, hogy lemondjunk egyéni és közösségi nemzeti sajátosságainkról, asszimilálódjunk. Folyik a hagymakupolás honfoglalás, a betelepedés, a régiósítás Damoklész kardja is ott lóg a fejünk fölött, miközben az egymás közti torzsalkodásban vagy a múlt eseményeinek eljelentéktelenítésében mi is részt veszünk.
Mindez alapjában véve a bécsi döntés utóhatásaihoz kapcsolódik, ami mögött ott bujkál Trianon igazságtalansága, amelyen a maga idejében az igazságosság irányába igazított valamennyit a bécsi diktátum.
Eddig az árnyoldalakról, és nem a lehetőségekről szóltunk. A jelenlegi, uniós csatlakozások utáni helyzetben és a magyar országvezetésben bekövetkezett változások révén a magyarság köré­ben a trianoni traumát mérséklik, s a bécsi döntések eltörlését követő seblázat enyhíti a határok légiesítése és átjárhatósága, az újrahonosítások intézménye, nemzeti jelképeink használatának lehetősége és a sokszor és sokak által lebecsült oktatásszervezési körülmények részleges javulása. Az önálló állami magyar egyetemek és karok létrehozása, az autonómia, a kedvezőbb nemzetiségi törvény kiharcolása, a magyarság helyi, megyei és országos képviseletének biztosítása lehet, ami a bécsi döntések utáni magyar közérzet visszaállításának irányában hat. Ezek egyben az együtté­lés feltételei is a kevert lakosságú Erdélyben és a székelyföldi s a határ menti tömbmagyarság körében. Az uniótól nem remélhetünk "bécsi döntéseket", de lényeges mozgásteret biztosít a nemzetegyesítés kivitelezésére. Az ennek nyomán kialakuló közérzet fékezheti az elvándorlást, s ez lehet az alapja a népszaporulat kedvezőbbre fordulásának is.
Az 1940-es augusztus 30-i bécsi döntés nélkül Észak-Erdély és ezen belül Székelyföld nem a mai képét mutatná, hiszen ismeretesek az ezt megelőző brutális beolvasztási tervek. A bécsi döntés a visszacsatolt területeken valóságos demográfiai robbanást eredményezett, a háborús évek és nehézségek ellenére. Emlékét ötven éven át meghamisították, a megemlékezéseket tiltották, s ebben, bizony, fontos szerepet vállaltak sokan a magyarok közül is.
A mi tisztünk, hogy emlékét tisztán megtartsuk és őrizzük.