Duna-deltai kisebbségi lét

Közben Emilian portája körül gyűltek a rokonok. Éppen érkezésünk napján volt az elhunyt szüleik emlékének szentelt tor, a ,,pomána". Restelkedtünk is, hogy az eseményhez illően öltözködött házigazdának és a rokonoknak segédkezniük kell nekünk. A többes számot azért használom, mert a csónak új bejegyzési számot kapott — amelyet, csak mellékesen mondom, a Békási Víztározó Kapitányságán kellett megújíttatni, mert Háromszék hajózási szempontból ehhez a ,,tengerhez" tartozik —, és a pománára érkezett rokonság hölgytagjai még abban is segédkeztek, hogy a magunkkal vitt piros-sárga-kék öntapadós felségjeleket ollóval méretre kivágjuk, s ezeket a színes műanyag fecniket a csónak bejegyzési száma elé felragaszthassuk.

Miután minden rendben volt, Lacival, svédországi deltajáró társammal nagy nehezen a telek hátsó felében lévő színből elécipeltük a 25 lóerős csónakmotort, s azt a csónakra felszerelte, Emilian máris invitált a torra.

Ezt a meghívást nem illik és nem szabad visszautasítani.

Az ősök tisztelete igen fejlett egész Észak-Dobrudzsában — olvastam Kiss János Botond Delta-könyvében —, így a deltai falvakban is. Külön rítusuk van a virrasztásoknak, a hetes, negyvennapos, féléves, éves és további toroknak, a halál után hét évvel a csontok kiásásának és újratemetésének stb. Sokszor nehéz elválasztani a pogány szokások maradványait az ortodox egyház kanonizált szertartásaitól, illetve a szekták szokásaitól. Tény, hogy az ősök iránti kegyelet igen fontos eleme a nemzetiségi azonosságtudat megőrzésének és a fönnmaradásnak.

Emilian családjának a féléves torra összegyűlt népes rokonsága kiválóan és meghatóan példázta Kiss J. Botond általánosító megállapítását. Az ünneplőbe öltözött sereglet a gazdagon terített, hosszú asztal mellé helyezkedett el. A felszolgált étkek sokasága közül én a dúsan zöldségezett tyúkhús- (szárnyashús?) levest emelném ki, amelyből két tányérral is merítettem. Ez a mi édes levesünktől, amely a társas összejöveteleken ugyancsak főétel, abban különbözik, hogy enyhén, kellemesen savanyítják, többféle zöldséget főznek bele. A savanykás lé ,,elüti" a szárnyashús zsírosságának ízét. Felszolgálták, természetesen, a főtt húst is. Nagy darabokra szabdalva. A combok és a húsdarabok nagyságából következtethettünk a szárnyasok nagyságára. Ezt a korosztályonként elkülönített baromfiudvar dróthálós rekeszeiben is megfigyelhettük. Elképzelem, micsoda pánik lehetett itt, amikor Európán végigsöpört a madárinfluenza-láz. A deltai falvak fő eledele ugyanis szárnyaskötődésű. A rendkívül gazdag vadmadárállomány és a házi szárnyasok, libák, récék, tyúkok, pulykák seregei is szemléltetik ezt.

A féléves toron egyébként nem a felszínesen manifesztált vallásosság volt a domináns elem, hanem az ünnepélyes visszafogottság, a halottakra emlékezés méltósága, amelyet a temetőbe látogatás és a sírok melletti meditáció előzött meg. A sokféle ínyencség, édesség felszolgálása után a ház asszonya kinek-kinek fonott kalácsot nyújtott át, ennek ,,hátára" műanyag kupakba öntött gyertyát helyezett el, s átnyújtás közben arra kért, hogy majd ,,otthon" — a sátorozóhelyünkön — gyújtsuk meg, és emlékezzünk a halottaikra.

Visszafogott, ünnepélyes hangulata volt ennek a mozzanatnak, és minden bizonnyal nem csak én gondoltam az övéik mellett a saját halottaimra is.

Az ősök ilyen mértékű és gyakoriságú tisztelete, a megemlékezés méltósága nálunk nem ilyen mélységű. A tömeges és szertartásos temetői kivonulások halottak napján nálunk is a családi, a nemzeti együvé tartozás felemelően ünnepélyes alkalmai, amelyekre rendszerint a világ végéről is hazajönnek az elszármazottak. A halottak napja az élők seregszemléje is. Páratlan, mély érzéseket megbolygató élmény, amikor a temetők egésze virágba borul, és a vibrálva égő gyertyák tízezreitől talán még műholdról is láthatóan fénylenek a sírkertek. De nálunk a halottkultusz, az ősök tisztelete nagyjából erre az alkalomra összpontosul. Természetesen, kivéve az örökös gyászban élő idős özvegyeket, akik rendszeresen járják a temetőket, és gondozzák hozzátartozóik sírját.

A deltai népeknél a családi emlékezés rituáléja ritmikus, az év egészét átfogó. Ennek a szokásrendnek a kialakulásában bizonyára szerepet játszott az is, hogy az itt élők elei megannyi vallási üldöztetésnek voltak kitéve, volt, amikor származásukat sem nevezhették meg, bizonyos időszakokban általános nyelvhasználati tilalom alatt éltek. S azt is tudjuk, hogy az óhitű ukránok, oroszok és a lipovánok Nagy Péter cár és Katalin cárnő idejében éppen a vallási üldözöttség elől menekültek a Duna-delta dzsungelébe. Tulajdonképpen számottevő értelmiségi rétegük a múltban nem alakulhatott ki, saját papképzés sem volt.

A vallásosság közösségmegtartó, családi, rokoni kapcsolatokra tagolódó lelki, tudati önvédelmi reflexként működött.

Ez manapság egyébként más skálán is érzékelhető, és átpolitizálódik. Véletlen egybeesés volt, hogy amikor egyheti távollét után hazaérkeztünk, s a tévékészüléket bekapcsoltuk, éppen a Sfânta Parascheva ortodox búcsújárásra hömpölygő jászvásári népáradatot láthattuk, ahol esőben és metsző szélfúvásban idős és beteges arcú nők és férfiak képesek voltak tizennégy órán át tömött sorban állni, hogy a szőlőlevélbe töltött és megszentelt darált húst, a pománát a tenyerükbe vehessék. A szertartáson államfő és kormányfő is megjelent — az ortodox egyház mindig is az éppen uralgó hatalmat szolgálja, s az állam ezt kivételes juttatásokkal honorálja.

A mi csíksomlyói, perkői és a többi búcsújárásaink ehhez csak annyiban hasonlatosak, hogy a nagyobb térségek, akár az egész világ magyarságának sokaságát és összetartozását szimbolizáló ünnepségekké váltak, akárcsak a jászvásári Sfânta Parascheva ceremóniája, amely a világ ortodoxait szólítja együvé.