Legyen a köpeci szil az Év fája (Határhelyzetek)

Az impozáns méretű, több mint 35 méter magas, háromágú famatuzsálem körmérete 1,4 méter magasságban 7,3 méter, így átöleléséhez öt felnőtt emberre is szükség van.
Hozzám a lényegre törő felhívásszövegben az "átöleléséhez" szó áll a legközelebb, s az, hogy ehhez "öt felnőtt emberre is szükség van", mert az "átölelés" mint mértékegység a felhívás-fogalmazók érzelmi kötődését is kifejezi. Mennyivel találóbb ez a szó, mint az ilyenkor szokásos megfogalmazás: derekát öt ember (se) érné be.
Arról, hogy mennyire az erdővidékiekhez nőtt ez a hatalmas szilfa, a további szöveg és a gazdag fotóanyag győz meg, az olvasót-nézőt is magához ölelő, szerető közelség. Egyébként ehhez hasonlatos volt a szilfák históriai szerepe is. A magányos szilfák hatalmas koronája ernyőként védte a tűző naptól az alája sereglő környékbelieket, akik ügyes-bajos dolgaikat alatta hányták-vetették meg. Miközben a malom duruzsolva, mondikálva őrölte a kenyérlisztet.
A köpeci szilfa bemutatása akarva- akaratlan azért is meggyőző, mert a felvételek zömében ott áll a fa alatt, vagy ennek a kérgét simogatja Antal Jenő nyugalmazott erdész, ő maga is keménykötésű szilfaember, az erdővidéki kistáj öreg fáinak személyes ismerője, ezek egyenkénti számon tartója és védelmezője.
A köpeci szil bemutatása képbe hozza az erdővidéki kistáj történelmét is. A szilfától nem messze található a ’48-as szabadságharc december 9-i köpeci csatájában elesett honvédek sírhantja. Kétszáz méterre a már említett köpeci, illetve a december 13-i Felsőrákos-rikai csaták emlékére gránitkőből állíttatott, törött kardmarkolatot formázó véczeri emlékmű. Mindez engem arra sarkall, hogy ismereteimet a tágabb táj – a Kárpát-medence – szilfahistóriáival is kiegészítsem. Történelmi témáknál maradva gyönyörködve olvasom, hogy számos szilfa – "szilaj" fa, ahogyan a régiek nevezték – a Nagyságos Fejedelem emlékét őrzi, akárcsak több várrom is. Balog Ádám kuruc generálisnak is van szilfája Szekszárd határában, ahol elfogták, Máramarosban a ruszinok pedig annyira tisztelték II. Rákóczi Ferencet, hogy egy szilmatuzsálem alá azért állítottak keresztet, aki arra jár, főt hajtson előtte, és keresztény módra keresztet vessen. Eötvös Károly írja a XVIII. századra fátlanná vált Alföld egyetlen keményfájáról: "Van fája a síknak is. De csak puha fája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is..." Mikor tehát a köpeci szilfamatuzsálemet ünnepelve köszöntjük, és az Év fája titulussal megtiszteljük, ezzel a gesztussal magunkat is becsüljük. Mert a szilfa sorsa emlékeztet a mi történelmünkre is. Hatalmas kiterjedésű szilfaerdeinket előbb a hamuzsírfőzés tizedelte meg, majd ezekre az erdőkre rontott a szilfavész, támadta a nagy farontó és a kis farontó lepke... Csodák csodája, hogy ez a köpeci mezei szil dacolt minden vésszel, viharral, égi és földi csapással.
Az Év fáját figyelmünkbe ajánló erdővidéki felhívás, és maga a köpeci szil szép kora, léte is azt sugallja, hogy ebben az egymást vészesen rontó politikai kalamajkában, amely aztán Erdővidéket egyáltalán nem kíméli, képletesen szólva, újra össze kellene gyűlni az egykori köpeci malom udvarában a hatalmas fa koronája alá, hogy a lobbanékony indulatokat, politikai hevületet mérsékelje a szilfaóriás árnyéka, mert nemcsak egy sokszázados fa, hanem a magunk megmentéséért is szavaznunk kell.
Hasznos és "élet-fa" mentés lenne, ha – jelképesen – a köpeci szilfaóriás koronájának ernyője alá időnként, népszámláláskor, választáskor, autonómiateremtés végett össze tudnánk gyűlni.