Pityókás utcakép őstermelőkkel és kukákkal

A kapuk előtt áttetsző műanyag hálóba rakott krumplit kínálnak a többnyire szépkorú asszonyok – az őstermelők, ahogyan manapság ezt a társadalmi csoportot nevezik –, ülnek a kicsi széken naphosszat az autóforgalom burrogó zakatolásában, és várják, hogy valamelyik járgány vezetője megálljon, alkudozni kezdjen egy "necc" pityókáért.
Az idén hatalmas a krumplitermés, a kínálat is ehhez mérhető, a portéka kívánatosan tiszta, a gumók formásak, válogatottan szépek, félkilós, kilós példányok sem ritkák, mondja az ismerős arcú asszony, s azt is hozzáfűzi, hogy náluk ötvenárnyi területen – azaz fél hektáron – öt "remorka" pityóka termett. És ömlik belőle a panasz.
– Azt mondják, nem engedélyezik a kapu előtti eladást. Keresik a helyet, hogy hol engedélyezett az árulás. Tíz lejt kérnek a piacozásért. Van olyan nap, amikor a kapu előtt sem árulok tíz lejre pityókát. Egy ilyen "neccért" – mutat a krumplis hálóra – a piacon ennyit s ennyit kérnek. Nálunk a boltban ennél is többet. Gyenge minőség, ha jobban megmarkolja, szétmegy a kezében. Háromszázötven lej a nyugdíjam. Ebből kell megélni. És most ettől a kevéske kapu előtti keresettől is elütnek. De én innen el nem mozdulok! Rokkantnyugdíjas vagyok, beteges. Hurcolkodjam el a saját kapum elől? Itt még elüldögélek, a portéka is megtetszhet az erre járónak, s bedob az autóba egy neccel. Én pedig be-belépek az udvarba, házba, s valamit ott is mozdítok. De arra a piacra, ahova minket kényszerítenek, ki megy el? Nézze meg, hogy süvítenek mellettünk a kocsik! Mindenki siet. Én maradok! Ha megbüntetnek, nem fizetek. Nincs, amiből. Inkább leülöm.
Mondanék valami vigasztalót, de nem fordul a szó a nyelvemre. – Ki találta ki ezt a bolondságot? – kérdez újra az asszony. Motyogok valamit, hogy bizonyára valami városi okosok. Ez csak úgy kifut a számon, mert a helyiek hajlamosak mindent a helyhatóságiak nyakába akasztani.
De valóban: milyen egészségügyi követelményeknek felel meg jobban a kijelölt piac? A burgonya az idei ősszel az időjárási viszonyok miatt is tiszta. Egyébként is a földből forgatják ki. Gondosan összeválogatott, nincs benne vágott, rohadt. Amikor a konyhára kerül, úgyis megmossák, hámozzák, sütik, főzik. Vagy ezzel a rendelkezéssel is még egy rend bőrt akarnak lehúzni az "őstermelőről"?
A megoldás természetesen az lenne, ha a termelést és az értékesítést a kistermelők is közösen, szövetkezés révén végezhetnék. Kü­lönösen itt, ahol az egykori Hangya szövetkezetek ezt akkora sikerrel tették. Ezeknek az idős, rokkant, kollektívnyugdíjasoknak a szüleik, nagyszüleik még élték azt a világot. Faj­vetőmaghoz, gépekhez, a mezőgazdasági eszközökhöz akkor jutányosan hozzájuthatott a gazdaember. És az értékesítést is szövetkezeti alapon szervezték meg.
Nyujtód a következő (egykori) nagyközség, amelyen átutazom. Itt máris megváltozott az utcakép, a krumplis zsákok helyett most szemeteskukák sorjáznak faluhosszán. Ezeknek egyébként mindannyian örülünk. De nehogy ezek legyenek jó gazdaembereikről híres falvaink és községeink szimbólumai.